Azon kapta magát, hogy órákig képes volt a felesége sírja mellett ácsorogni. Igaz ez leginkább egy mauzóleumszerű, fehér épületben volt, egy amolyan kis minikripta. Körülötte mindig jöttek-mentek, főleg olyan idősebb hozzátartozók, akikről az ember tudhatta, hogy hosszú, boldog párkapcsolat után vesztették el szeretteiket.
Kisebb koszorúkat, virágvázákat helyeztek el a kriptaszerűhelység bejárata előtt, vagy eltakarították a lombhullató fák elszáradt, rozsdásodásnak indult, megbarnult leveleit.
A napot mintha folyamatosan eltakarta volna egy-egy kosza bárányfelhő, melynek sebes futása bizonytalanná, nyirkossá, és meglepően barátságtalanná tette a temetőkertet.
Megint megnézte a jéghideg kis márványkockát, melyben felesége hamvai pihentek, és amelyen most egyben az ő családneve is állott. Megpróbálta felidézni milyen is volt, amikor megismerkedtek, majd egymásba szerettek. De nem ment.
Haragudott, átkozta önmagát. Ha többször elbeszélgettek volna az élet fontos kérdéseiről, akkor talán még sikerülhetett volna megmenteni az életét. Úgy tekintett magára most mint egy árulóra aki becsapott és manipulált szinte bárkit, akivel élete során egyáltalán kapcsolatba kerülhetett.
Utolsó találkozásukkor már a kórházi ágyon feküdt mindig gyönyörű, fiatal felesége. Megkérte a nővéreket, és az ápolókat, hogy pár percre hagyják magára. Megfogta a jéghideg aprócska, szinte pöttömnyi kezet, és sírva össze-vissza csókolgatta, mert nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Ugyan mit is mondhatna az élő a haldoklónak, mikor már csupán másodpercekre áll a végső beismeréstől, hogy ezen a földön utolsó lélegzetet vesz?!
– Édesem! Drágám! Én… annyira sajnálok mindent… – elfulladó, rázkódó hangjára újra és újra rátört a zokoghatnék.
– Szívem! Egyetlenem! Nyugodj meg! – simogatta zihált, kopaszodó haját a gyönge asszony, aki még így is képes volt megőrizni angyali hölgyiességének, és halhatatlan lelkének minden csillagzatát. – Az akarom kérni tőled, hogy légy boldog, és ne bánd meg az életet! – utolsó mondatai voltak ezek, utána léleklátó, szent őzikeszemeit lehunyta és örökre elaludt.
Mindig írt egy újabb szerelmes verset kedvesének. Már csak azt tudhatta, hogy még mindig szereti őt, mégis a neki tett fogadalmával talán még most sem tud mit kezdeni.
Délután találkozni fog Szilviával, aki közvetlen, kedves, és aki még él. Érezte, hogy mintha rabló, vagy alkalmi tolvaj lenne ezentúl mindig szüksége lesz rá, hogy ahhoz, hogy életben maradjon egy másik ember kihasználható szeretetenergiáira van szüksége.
Délután kicsit megtörten, és hasogató fejfájással ment a megbeszélt találkozóra. Saját árnyéka hűségesen követte az utcán, de ő nem bízott benne sem, így önkéntelenül is mindig a háta mögé tekintett vajon követi-e valaki. Az ég addigra kitisztult és mosolygós napsütés fogadta, amint átgyalogolt a téren. Gyönyörű felesége úgy tudott manőverezni autójukkal, hogy azt a legprofibb sofőrök is bátran megirigyelhették volna. Ő csak becsatolta az anyósülésen a biztonsági övet, és bár világ életében ateistának vallotta magát sokszor előfordult, hogy ösztönös reakcióval keresztet vetett, csakhogy zaklatott lelkiismeretét valahogy megnyugtassa.
Szilvia már várta a megbeszélt kis kávézóban, és miután tudta, hogy édesszájú vélhetőleg rendelt kettejüknek valami innom csokis, habos süteményt.
Ferenc sokszor nem is értette, hogy egy valóban hihetetlenül gyönyörű, egzotikus arcvonásokkal rendelkező nő, aki bátran elmehetne akár szupermodellnek is szerencsés testi adottságainak köszönhetően mit eszik egy folyamatosan az élet nagy kérdéseiről filozofálgató, állandóan búskomor, és pesszimista, különc emberen, mint ő? Szilvia mintha tökéletesen elégedett lett volna eddigi felépített karrierista életével. Elvégre mint a mondás is tartja: a XXI. században az embernek illik több lábon állnia. Igazán szerencsésnek nevezhette magát az a férfi, aki olyan kivételes kincsre bukkant, mint Szilvia.
Kedvesen üdvözölték egymást. Míg Ferenc kézcsókot adott a kacsókra, addig Szilvia inkább belsőséges gesztusként arcon puszilta őt.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! Nagyon fáradtnak és szomorúnak látszol! – jegyezte meg rögtön, őszintén. – Csak nem történt valami komolyabb baj?! – őszinte érdeklődése most nagy terheket vett le Ferenc lelkiismeretéről.
– Bocsáss meg kérlek, nem szeretném, ha haragudnál, de ma úgy éreztem megint ki kell mennem a temetőbe. – hangja megint szégyenlőssé, reszketeggé vált. Akár egy nagydarab, gyámoltalan gyerek.
– Semmi baj szívecske! Ha te eldöntötted akkor az úgy is van! – erősen megszorította a másik kezét. – Én sohasem tudnék rád haragudni! Szilvia számára Ferenc különc, gyerekes viselkedése szinte mindig újdongokat, újabb és újabb felfedezéseket tartogatott.
A kávé elfogyasztása után Szilvia ujjongó örömmel bámulta, amint Ferenc elfogyasztotta szándékosan apró falatokat véve villájára süteményét. Tudta: egyedül azért teszi, mert nagyon szeretne imponálni, és mert valamikor úgy tanulhatta, hogy a heves, mohó falánkság igenis bűnös élvezet.
Ferenc – kezdetben -, magánügyként kezelte elhunyt feleség emlékét, és a sorozatos temetőlátogatásokat, mígnem rájött arra, hogyha ténylegesen új életet szeretne kezdeni – amit a betegágyon az asszonynak megígért -, akkor ehhez Szilviának is lehet egy-két szava.
– Látom ízlik a sütemény! – most Szilvián volt a sor, hogy apró, szinte körömnyi falatokat tűzön villája hegyére. Ezt is finom, nőies egzotikummal, és kicsit flörtölő titokzatossággal tette. Az igazi nőknek ehhez rendkívül kifinomult ösztönös érzékeik vannak.
– Igen! Köszönöm! Tényleg ízlik! – észre sem vette, és húsos, telt szája sarkában óhatatlanul is ottmaradt egy-két kósza porcukorfolt.
– Nézzenek oda! – mosolyodott el álomgyönyörűségesen Szilvia. –Gyere kicsit közelebb szívem! Mindjárt segítek rajtad! – vékony, hosszú kezeivel máris óvatosan eredményesen eltűntette a porcukros foltokat barátja szája sarkából.
– Jaj, bocsáss meg! Ez kissé kínos! Olyannak tűnhetek, akár egy felnőtt csecsemő, aki még enni se tud! – már megint ezek a szándékos, notórius bocsánatkérések, melyekhez rendszerint mindig lelkiismeret-furdalás társult. Egy felnőtt férfinak nem lenne szükséges olyan semmiségek miatt elnézést kérnie, mint mondjuk a süteményevés.
– Semmi baj szívem! Engem nem zavar! Kicsit még mulatságos is! – felelte könnyedén a hölgy.
Ferenc arca szomorúvá vált, amint meghallotta a mulatságos kifejezést, mert ez gyerekkori nyilvános megszégyenítéseire emlékeztette. Még most is élénken, zsigerileg élt, lüktetett benne a megsebzett, fájdalmas érzés, hogy autóbalesete után apja afféle visszamaradt nyomorékot kezdett benne látni, később pedig úgy kezelte, mint valami szellemileg totálisan visszamaradt idiótát.
– Valami baj van, édesem?! – kérdezte aggódva, mert észrevette a szomorúságot a férfi arcán.
– Nem semmi! Csak megint eszembe jutott a gyerekkorom! – próbált félénken mosolyogni, ám ez a gesztus valójában egy sebesült ember lelkivilágára vonatkozott.
– Biztosan nagyon haragszol rám, hogy olyasmiket mondok, amik a szívemen fekszenek! Ne haragudj!
– Ugyan már! Azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon! Egy őszinte ember vagy, ami manapság ritka kincs!
– Hát… nagyon köszönöm! Jó érzés ezt egy férfi számból hallani! – újra mosolygott, ám most megfontoltabban, és bölcsebben, mint az előbb.
Észre se vették, amikor egy sötétkék öltönyös, szakállas, kis sportos üzletember lépett oda az asztalukhoz, és mintha Ferenc levegő lenne máris Szilviát üdvözölte előbb baráti öleléssel, majd kisebb szájcsókkal.
– Szia baby! Hogy ityeg a fityeg? – egy csöppet se törődött a kellemetlen szituációval, melyet okozott, inkább helyette azonnal leült. – Annyira jó, hogy éppen itt futottunk össze! Egyre jobban nézel ki kis cicám!
– Hogy képzeled ezt Tibi??? Már vagy három éve, hogy végleg szakítottunk, és akkor te ideállítasz! Mit képzelsz magadról?!
–Hé, hé! Kisanyám! Hátrább az agarakkal! Azt hittem örülni fogsz nekem! – a sportos üzletember csak most vette észre a szerényen kuporgó Ferencet. – Ne mondd, hogy ez a kis porbafingó nyikhaj az új lovagod?
– Üdvözlöm! A nevem… – Ferenc szeretett volna udvarias közvetlenséggel bemutatkozni, ám a tahó bunkókkal sohasem lehet mit kezdeni.
– Neked még nem osztottam lapot hapsikám! Egyelőre fogd be a pofád!
– …És akkor még van képed megkérdezni, hogy vajon miért szakítottam veled?!
–Tényleg kicsi szívem! Miért is?!
– Az ilyen szemétkedő, gusztustalanul paraszt, tahó viselkedésed miatt! Figyelj! Attól, hogy neked van vállalkozásod, és felvet a pénz, még nem kellene úgy elszállnod magadtól! Mikor fogod végre megtanulni, hogy a pénz nem minden!
– Á! Csak kibújt a szög a zsákból! Tehát arról van szó, hogy kevesellted a luxus körülményeket! – most hanyagul kigombolta zakóját, és hátra vetette magát ültében, majd odafordult Ferenc felé. –Én elhalmoztam mindennel! Kapott gyémántot, huszonnégy karátos aranykarkötőt, álomnyaralást Balin, és Fidzsin, és vettem neki egy új luxus terepjárót! Hát mi kell még a nőknek?! – mellényzsebéből előkerült egy szivar, melyet máris meggyújtott, és persze a kábítóan büdös füstöt Ferenc szívta be, amitől köhögés és fulladás kezdte környékezni.
– Hé, csajszikám! Úgy látom a pasid nem bírja a szivaromat!
– Tibor! Megkérlek, hogy most azonnal oltsd el azt az átkozott szivart! – határozottságának nem mert ellentmondani.
Az üzletember – valószínűleg, hogy megmutassa mindenkinek -, mennyire bírja a fájdalmat a szivar izzó végét a tenyerében oltotta el, nem törődve azzal, hogy kisebbfajta égési sérüléseket szenved.
– Tessék! Most boldog vagy?!
– Igen! Köszönöm! – odafordult Ferenc felé: – Édesem! Ne haragudj! Jól vagy?
– I-igen… – felelte kissé félősen.
–Hát én el sem hiszem, hogy képes voltál mindent feladni egy ilyen… egy ilyen senkiházi hasi kedvéért! Mit tudhat ő, amit én nem?! – megint odafordult kissé bizalmasabban Ferenc felé. – Hé, faszikám! Mit tudsz te, amire a nők kíváncsiak? – kissé fenyegetővé vált a tekintete.
– Elnézését kérem kedves uram, de ha zavarja a jelenlétem inkább máris távozom! – reszkírozott meg magából egy félszeg választ. Ám rögtön meggondolta magát, amikor Szilvia került szóba. Elvégre a hölgy most már a barátnője.
– Hé, hé! Nyugi, kishaver! Előbb még rendezünk egy-két felnőttes dolgot!
– Már megbocsáss Tibor! De veled nincsen semmi rendezni valóm! – a hölgy már arra készült, hogy felálljon ülőhelyéről, amikor a vadbarom kicsit erősebben megszorította törékeny, vékony csuklóját.
– Amíg nem mondom te nem mész sehova! Megértetted?!
Ezt már Ferenc sem tűrhette szó nélkül, mert anno nagyszülei kifogástalan úriembernek nevelték. Ha harc, hát akkor legyen harc.
– Kedves uram! Igazán nem illik egy hölggyel így bánni! Megkérem, hogy tartózkodjék az erőszaktól!
– Mit ugatsz nekem te kis pöccs?! – förmedt rá. Látszott, hogy bicepszes karjaival bármikor lecsaphatja áldozatát.
– Mit képzelsz Tibor, hogy ide jössz és sértegeted a barátomat?! – kelt ki magából Szilvia.
– Hohó, anyukám! Méghogy ez a kis krapek a barátod! És mondd csak lefeküdtél már vele, vagy egyelőre csak játszol?!
– Tibor! Ez nem volt szép! Most pedig menj innen, vagy hívom a rendőrséget!
A kis kávézóban üldögélő vendégek többsége azért csak felkapta a fejét az éles, nyers szóváltások hallatán, és önkéntelenül is az asztaluk irányába fordult. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy a két férfi között valóságos ökölharc fog kibontakozni pillanatokon belül egy csinos, stílusos hölgy kegyeiért.
– Nyugi, nyugi! – higgadt le az üzletember. – Teljesen felesleges, hogy elveszítsük a fejünket egy ilyen semmiségért! – felállt, megigazította méregdrága zakóját, megvillantotta arany, szintén jó drága karóráját, majd Ferenchez hajolt:
– Hé, haver! Nyugodtan lefektetheted! Már mindenkinek megvolt! – azzal, mint aki jól végezte dolgát távozott a vendégek kisebb értetlenkedése közepette.
Szilvián meglátszott, hogy rendkívül neheztel, és mérges ezért a kisebb melo dramatikus közjátékért, melyet főként volt ex barátja okozott. Most mégis minden lélekjelenlétével azon volt, hogy megőrizze nőies nemességét, és méltóságát.
– Édesem! Bocsáss meg nekem ezért is kis közjátékért! Megpróbáltam elmondani neked, hogy sajnos az én életemben is voltak sötét foltok bőven, de semmit sem bántam meg a veled töltött időből.
Ferenc szemlátomást halottsápadtan annyira megvolt ijedve, hogy még élénken hallotta, amint szíve veszettül kalapál a fülében. Ha az a izompacsirta vadbarom megverte volna egészen bizonyos, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved.
– Hé, drágám! Hogy érzed magad? – fogta meg jéghideg, verejtékes kezét.
–Hát… köszönöm a kérdést… nem mindennapi jelenet volt… – önmagában persze jócskán érezhetett bűntudatos, és szégyent, hiszen a férfi kötelezettségeihez tartozott volna, hogy megvédje egy törékeny és sebezhető hölgy becsületét. De hát mégiscsak nem a középkorban vagyunk! Ez itt már a posztmodern XXI. század.
– Hát… ez nem hangzott valami optimistán! – nyugtázta a hallottakat a hölgy. –Tudod mit? Sétáljunk egyet a levegőn, közben nyugodtan kérdezhetsz bármit, amire csak kíváncsi vagy!
Most Ferencen volt a sor, hogy kisebb jogos magyarázatot kérjen a felkavaró incidens miatt. Előzékenyen felállt, kihúzta a hölgy székét, megvárta míg felöltözik kis kabátjába, majd miután mindketten betették maguk után a széküket elindultak a rakpart irányába.
Az idő még mindig mosolygósan tiszta volt. Bárányfelhőknek szinte semmi nyoma. Ferenc észre se vette, de valamivel erősebben kezdte szorítani Szilvia gyöngéd kezeit. A hölgy pedig rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
Közvetlenül a hömpölygő Dunához közel Szilvia megállt egy pad mellett, és kérdőre vonta barátját:
– Kérlek, ne finomkodjunk egymással! Úgy gondolom már ismerjük egymást egy ideje ahhoz, hogy egészen nyugodtan lehetünk teljesen őszinték egymással! Nézd! Én voltam, aki szakított a volt barátommal, mert rájöttem, hogy miféle ember is valójában! Te is láthattad, hogy ő ebbe nem volt hajlandó beletörődni, és ezért robbant, akár egy atombomba. – kezébe vette Ferenc pufók, kissé meggyötört, ideges arcát. – Légy szíves, néz rám! Én boldog vagyok most melletted, és igazi nőnek érzem magamat! A világ legboldogabb embere volnék, ha kicsit közelebb engednél magadhoz, és megpróbálnák együtt élni! – azokkal a varázslatos, sugárzó őzikeszemeivel valóban megtudta babonázni az emberek szívét. –Ahogy mondani szokás van még időnk bőven! De nem akarok semmit erőltetni! Rád bízom a döntés jogát!
Ferenc is szembefordult vele, és lelke mélyén érezte, hogy ennél őszintébb, igazabb mondatokat még nem sűrűn hallhatott egy igazán szerelmes nő szájából. Ezért most ő is az őszinteséggel próbálkozott.
–Te is nagyon fontos vagy nekem, de nem vinne rá a lélek, ha nem mondhatnám el neked, hogy még mindig szeretem a feleségemet, és bármennyire is fájdalmas nem engedhetem el az emlékét, mintha nem is létezett volna! Gyere, üljön le egy kicsit!
Leültek.
– Tudod, amikor utoljára bent jártam nála a kórházban egymás kezét fogtuk, és megígértette velem, hogy teljes életet tudok majd nélküle is élni, és talán újra rám találhat a boldogság. Nem tagadom! Kicsit menekültem is a boldogságtól, mert váratlanul ért, hogy úgy érzek, mint fiatal koromban. – ennyire megfontoltan, határozottan, és bölcsen ritkán beszélt. Legtöbbször mindig kisfiús naivitással elegyítette a mondatait.
A nő gyengéden megsimogatta a férfi arcát, és ebben az összetartozó, hűséges, szerelmes tekintetben benne volt egy másik, talán ígéretesebb élet reménye. Később még hosszasan sétálgattak aznap fel-le a rakpart közelében. Nézték, hogy áramlik a hatalmas víztömeg lustán, lomposan.
Honlap címe
ZOKNI-DAXLI
Nem volt rá felkészülve. Úgy érezte már megint egy szánalmas mindennapnak néz elébe, ahol az apja azért üvöltözik vele, vagy ordítja le idegességében a fejét, mert mindig olyan ostoba kéréseket kér tőle, mint segítsen a technikai órai kartonházat megépíteni, vagy jelen esetben egy elhasznált zokniból készítsen neki zoknidakszlit; négy kunkori lábbal, csóváló farokkal, no meg két füllel, és valódi gombszemekkel.
– Szóljál anyádnak az ilyen hülyeségekkel, én most fáradt vagyok! – mordult rá valamivel idegesebben, és közben gyárkéményként dohányzott.
– Apu? Miért nem segítesz?! – kérlelte vékony alig hallható egérke hangon, mint akit inkább a fizikai megtorlás, és nem az adott szó megszegése fenyeget.
– Mert nem és kész! Ne idegesíts a kurva életbe! – apja rendszerint mindig k-betűs, vagy nagyon csúnya szavakat használt saját önző, idegbeteg feszültsége kiküszöböléséére, ami aztán sohasem múlt el egész életében.
A kisfiú így tehát kénytelen volt csöndes, néma alázattal addig várni, míg késő este hat óra magasságában hullafáradtan, és elcsigázva az édesanyja haza nem jött Kálvin-téri munkahelyéről, ahol az egész napot rendszerint végig dolgozta.
– Szervusztok! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint sikeresen kibújt őszies jellegű kabátjából. Az utóbbi időben egyre többet adott az öltözködésre, és megjelenésre, mert borzasztóan igényes volt önmagával szemben, és ezt a fajta kifinomult ízlésességet, és trendiséget egy idő múltán mindenkitől megkövetelte. Volt egy angolosan hordható, féloldalas pirosas kalapja, mely igen-igen drága holmi volt, és melyre – a jelek szerint -, roppant büszke is volt.
– A fiacskád említett valami… házi feladatot, amivel nem boldogul! – közölte egykedvűen az apuka továbbra is kedvenc tévéműsorát bámulva meredten.
– Akkor talán segíthetnél neki egy keveset, nem?! – állt meg előtte a fiatalasszony erélyesen, csípőre tett kézzel, mely azt jelezte, ha a családfő nem hajlandó öt másodpercen belül fiuknak segíteni megnézheti magát, mert nem kap vacsorát.
– Én ehhez nem értek! – közölte morcosan.
– Egyáltalán mi a feladat? – érdeklődött kíváncsian az asszony.
– Valami zokniba kell vattát tömködni, aztán a zoknira négy lábat, két gombszemet kell varrni. Valami kutyaféleséget kell csinálni az órára. – zárta le a vitát az apuka. Különben is mérges volt aznap, mert munkáját nagy általánosságban mindig hazahozta.
– Jól van! Akkor ne segíts! Még a végén sérvet kapsz! – jegyezte meg csípősen a feleség, és ezúttal már otthoni ruhájában nézett be a gyerekszobába, ahol kisfia éppen az aznapi barátságtalan mateklecke fölött görnyedezett, és igencsak meglátszott, hogy semelyik reáltantárgyhoz nem fűlik a foga.
– Szia kincsem! Hát hogy vagy? Mivel foglalkozol? Hallottam apádtól, hogy gondban vagy!
A gyerek úgy nézett rá, mint a messiásra. Anyát mindig is valami titokzatos hősnek gondolta, akit azért küldhetett a földre egy ismeretlen, rejtélyes kozmikus erő, hogy helyrehozza az emberek tévedéseit. Most kétségbeesve nézett rá:
– Sehogy sem sikerül ez a zoknidakszli! – szomorkodott.
– Nem szabadna így elkeseredned! Nem dől össze a világ! Mindjárt megnézem! – kedvesen kivette a kisfiú kezéből a ronggyá gyűrődött, ócska zoknidarabot, majd bement a másik szobába, ahol a varrókészletét tartotta szükség esetére. Mikor visszatért, mert pontosan tudta magában milyen feladatról is lehet szó.
– Szívem! Kérlek hozzál egy nagyobbacska pamacs vattát a fürdőszobából. Apáddal pedig ne is foglalkozz!
– Máris! – a kisfiú egyszerre izgatottan, lelkesen, és ujjongva szaladt a fürdőszobába.
– Csak óvatosan el ne essél! – az anyuka szakszerűen szétbontotta a zokni bélését, majd megvizsgálva a szövet anyagát máris hozzálátott, hogy ollóval négy darab egyforma nagyságú szövetet vágjon, melyet később, majd a zoknidarab alsó részéhez fog hozzávarrni.
A kisfiú hamar visszatért a vattával, és lelkesen odaadta anyjának, aki máris egyenletesen betömködte azt a zokniba, míg végül az ócska zoknidarab úgy festett, mint egy közepes méretű, fel hizlalt hurkadarab.
– No, látod édesem! Valahogy így kell! Most jöhetnek a lábak! – azzal a négy lábforma tépést kényelmesen felvarrta a hurkadarab alsó részére. S bár az adott hurkadarab otromba, és ormótlanra sikeredett, mint a négy darab hurkapálcikás láb, azért a daxlinak már volt egy teste, és négy lába.
– Milyen szemeket szeretnél rá?
–Hát… kicsiket… – töprengett egy pillanatra, majd kivett a varrós dobozból két egyforma szürke színű gombszemet, és odanyújtotta anyjának, aki máris felvarrta a hurkadarab elejére.
– Látod drágám! Már mindjárt készen van! Már majdnem olyan mint egy kutyus, nem?
– Még nincs neki se füle, se farka! – jegyezte meg a fiúcska.
– Igen édesem, de mindjárt kerítünk azt is! – az anyuka az egész napos vége-hossza nincs lótástól-futástól annyira kimerült, hogy az ember nem is tudhatta felfogni, hogy egyáltalán hogyan is maradhatott ennyi lélekenergiája gyerekére. Hiába, az anyai szeretet határtalan.
– Látod! Mindjárt megcsináljuk a két fülét, meg a farkát és készen is van! – azzal megint aprócska vattagombócot gyömöszölt három levágott szövetbe, és miután sikeresen felvarrta a két fület, már csak a a kutyus farkincája volt hátra.
Néhány perc elteltével a kisfiúból is eltűnni látszott a stressz, fölösleges idegeskedés, izgalom, és az összes negatív pesszimizmus, melyet – rendszerint -, mindig akkor élt át, ha számára megbirkózhatatlannak gondolt feladatokkal, és kihívásokkal nézett szembe.
– Anyu?
– Tessék, kincsem!
– Mi lesz, ha Éva néni megtudja, hogy nem is én csináltam a daxlit?
– Ugyan! Miért tenne ilyet?
– Mert a legutóbb is, amikor olvasónaplót kellett írni azt mondta, hogy nem is én csináltam a naplót, mert még helyesen írni sem tudok rendesen. – szomorodott el ismét a kisfiú. Érződött rajta, hogy a hosszú, és viszontagságos évek során annyi lelki sebet szedett össze, amivel szinte már képtelenségszámba ment a puszta életben maradás is.
– De drágám! Hidd csak el, hogy nem lesz semmi baj, ha én mondom! – bíztatta, bátorította. – Mit szólnál egy finom vacsorához. Vettem pizzát, amit úgy szeretsz! Eszünk?
– O.K. – felelte fáradt, lemondó sóhajjal.
Asztalhoz ültek pontosan este hat óra magasságában, és mialatt a szülők egymással igyekeztek megvitatni az aznap történt fontosabb munkahelyi események láncolatait a kisfiú saját gondolatai között merengett…
„Vajon mit fog felelni akkor, ha a tanárnő ténylegesen is felteszi neki a kérdést, hogy ki csinálta azt az átkozott zoknidaxlit?” – végig ez motoszkált a fejében.
Egész éjjel jóformán alig hunyta le a szemét. A félelem, rettegés, a kihívások előtti ódzkodó megtorpanás szinte annyira beleivódott egész szervezetébe, hogy szíve szaporábban vert, és az adrenalin termelése is rohamosan megnövekedett. Hajnali fél három magasságában – amikor buszvezető apja rendszerint mindig elment dolgozni -, még mindig ébren volt. A vastag téli takarót a fejére húzta, mert még mindig félt a sötéttől, és az ártó koboldoktól, de még így sem jött álom a szemére. Egy-két óra múltán aztán már végképp érezte a rátelepedő ólmos fáradtságot, mely rendszerint akkor fogja el az embert, ha az adrenalin, és a serkentő ösztönök már rég feladták erőtartalékaikat. A kisfiú szemei gyorsan becsukódtak, és álomba is merültek.
A reggel hamarabb jött el, mint bármi más.
A kisfiút anyukája nem győzte keltegetni.
– Hékás! Hétalvó! Ki az ágyból! Mindjárt itt a suli. – noszogatta, simogatta kissé, amíg nagy nehezen magához nem tért.
Jöhetett a reggelizés, és a kiadós tejeskávézás, amitől szervezete új erőre kapott, és fel is élénkült kicsit. Még szerencse, hogy szülei maximálisan megbíztak benne, és a bizalomért cserébe rendes, és szófogadó viselkedést vártak el tőle mindig.
Édesanyja hét órakor ment el sietve otthonról a munkahelyére, és fia lelkére kötötte, hogy a bejárati ajtót alaposan zárja be maga után, amit ő meg is tett.
Sokszor az iskolára úgy tekintett, mint pokoli kálváriája, hajótörött száműzetése, és nyilvános megszégyenítése egyedüli színterére. Barátai alig voltak. Talán csak azért, mert valójában mindig is rettegések, kölcsönös megfélemlítések börtönébe volt bezárva, akár egy halálraítélt, aki saját kivégzését várja.
Elérkezett már a második óra alkalmával a rettegett irodalomóra. Furcsa mód az irodalmat sokkal jobban szerette, mint a gyűlölt, és halálosan unalmas nyelvtant.
– Gyerekek! Figyelmet kérek! Kérem kitenni a zoknidaxlikat amit készítettetek a padotokra. – közölte hideg, nyekergő hangon a tanárnő, aki akkor az ötvenes éveiben járhatott, és szemlátomást leginkább egy félig nagymama, félig vastag szemöldökű boszorka benyomását keltette.
A tanárnő fokozatosan végig haladt a padsorok között. Ezúttal azonban mindent fordítottan csinált, mint az előre is elvárható lett volna tőle. Hátulról jött előre, és mikor a középső padsor második padjában szorongó kisfiú daxliját vette szemügyre két májfoltos, rücskös kezei között különös, groteszk mosoly kezdett el bajszos ajkán játszadozni.
– Mondd csak Petike? Ezt te készítetted, vagy a szüleid a besegítettek?! – nézett rá kérdő, kutató tekintettel. Valósággal belevájta barna hiúz szemeit az áldozataiba, hogy azok mukkanni sem igen bírtak a félelemtől.
Az osztály – ki tudja miért -, most torka szakadtából felnevetett, amikor meglátta a tanárnő kezei között a furcsa, groteszk ocsmányságot. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a rosszindulat miatt, vagy csupán a fertőző gonoszság, és alávalóság kerítette hatalmába a fiúkat, és lányokat vegyesen. Petike mindenesetre megint úgy érezhette magát, mint akit nyilvánosan megszégyenítettek. Ebben a hónapban már van tízszer!
A kisfiú tétován, félszegen csak bólogatni bírt. A tanárnő elvette a padra kikészített gusztustalan felhőkék színű ellenőrzőkönyvet, és a hátsó oldalak egyikére beírt a szülőknek egy személyes hangvételű üzenetet, majd kérte a kisfiút, hogy otthon mutassa meg szüleinek az üzenetet. A daxlit, mely sajnos saját hurka súlyát nem bírta el pálcikaméretű lábaival, ezért mindig felbukott valahogy letette a padra, és érdeklődő tekintettel tovább ment.
„Na akkor most mi van? – töprengett Petike. Egyest kaptam, vagy inkább intőt! De hiszen miért is kaptam volna intőt, amikor nem tettem semmi rosszat?!” – töprengett magában, majd óvatosan eltette az ellenőrző könyvet, és a csetlő-botló zoknidaxlit, és hetedik óra végén háromnegyed kettő felé hazasietett. Most csak tornaóra közben verték meg a gonosz fiúk, de elfelejtették kidobni a ruháját a szemeteskukába. Talán nem is baj.
Amikor hazaért apja – szerencsére -, beugró volt, ami annyit jelentett, hogy két műszakban végezte munkáját. Éppen csak hazaugrott, hogy főtt ételt ehessen, aztán egy óra magasságában már ment is vissza a busz végállomásra. Sokszor de szívesen cserélt volna vele, hogy őt is becsüljék meg, és tiszteljék.
Kivette a hűtőből az aznapi pörköltet nokedlivel, majd egy kis mikrohullámú sütős melegítés után kényelmesen elfogyasztotta. Úgy döntött, hogy egy kicsit lefekszik a gyerekszobában az ágyára, mert nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát.
Észre se vette, hogy elszaladt az idő, és kora délután fél öt lett, mire anyukája is megjött a munkából.
– Szia kincsem! Apád? Elment? – kérdezte homlokpuszi után.
– Azt hiszem…
– Hogy sikerült az irodalomóra? – nézett rá kíváncsi szemekkel.
– Éva néni azt kérte, hogy olvasd el, amit az ellenőrzőkönyvembe írt. – felelte baljóslatúan, és letörve, mint aki büntetésre számíthat.
– Persze kicsim! Na? Mit hoztam neked?! – nézett sugárzón boldogan még mindig szomorkás, és félős kisfiára a büszke anyuka.
Petike tanácstalanul, értetlenkedő kifejezéssel, és széttárt pufók karokkal válaszolt beszéd helyett.
Az anyuka egy közepes méretű dobozt nyújtott át kisfiúnak, mely szépen, masnival megkötve volt becsomagolva. Igencsak meglátszott rajta, hogy gondos kezek formálták olyanná, amilyen lett.
– Ezt miért kapom?! – nézett anyjára tanácstalanul.
– Azért kincsem, mert fantasztikus és különleges fiúcska vagy! – nevetett bele a levegőbe a fiatal anyuka. – Na, mi lesz! Bontsd ki!
Petike olyan óvatosan nyúlt a dobozhoz, mintha az megégetné pufók ujjacskáit. Mikor anyukája is segített neki nem hitt a szemeinek! Egy közepes méretű, modern, szárnyas Batmobile lapult a csomag mélyén originált csomagolásban, olyasféle harci jármű, melyet Val Kilmer vezetett a Mindörökké Batman című filmben.
– Anyu? Még nincsen szülinapom! De fantasztikusan szuper! Kipróbálhatom? – most kockáztatott meg először aznap valami mosolyféleséget.
– Azért van kincsem! Addig elolvasom, mit írt a tanárnő. – elvette az ellenőrzőkönyvet, és gondosan olvasni kezdte az üzentet:
,,Tisztelt Szülők!
Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy Peti tanulmányi eredményei a helyesírást, és nyelvtani dolgokat nem számítva remekül haladnak, de amennyiben olyan egyszerű, banális házi feladatok elkészítését, és kivitelezését is, mint a zoknidaxli készítést Önök fogják mindig megcsinálni gyermekük helyett sajnos mindig kénytelen leszek egy érdemjegyet levonni az év végig érdemjegyéből! Megértésüket köszönöm!
Üdvözlettel: Dr. Boglyas Józsefné”
Az anyuka fogott egy tollat, és aláírta az ellenőrzőkönyvet bizonyítandó, hogy látta, és tudomásul is vette a tanárnő üzenetét. Lélekben most igyekezett jócskán felkészülni rá, hogy másnap megint csak kénytelen lesz bemenni az iskolába és elbeszélgetni az igazgatóval, hogy egy kicsit lépjen a tyúkszemére az irodalom tanárnőnek.
A TÖLGYEK ALATT…
Alina egzotikus, különleges lány volt. Majdnem szinte tökéletesen szimmetrikus, ovális arcát rendkívüli mértékben kiemelte, és meghatározóvá tette gömbölyded álla, és enyhén telt alsó ajka – amit viszont különösképp egyáltalán nem kedvelt, mert mindig az volt az érzése, hogy beszéd közben előre álló két első metszőfoga miatt a legtöbb ember folyton megbámulja. Hosszú, egyenesszálú feketés hajával, és hamvas, szinte albínó, porcelán bőrével egyszerre ravaszkás, bájos, és hercegnős nézést kölcsönzött neki a genetika. Legfőbb különlegessége még mindig az a két nagyra nőtt egyszerre csodálkozást, és hitetlen ámulatot is kifejezni kész lenyűgöző őzikeszem volt, mellyel akár még egy egyiptomi istennőt is nyugodt szívvel lekörözhetett volna.
A legfőbb probléma e mostani világban, hogy az emberek még mindig a szemükkel látnak, így hajlamosak csupán azt elfogadni, amit megpillantottak, így máris – magától értetődően -, kialakulhatott bennünk az ellenszenv, vagy éppen a rokonszenv szimpátiától függően az iránt a személy iránt, akit éppen észrevettek. Szinte már-már valósággal gyűlölte ezt a mérhetetlen konzervatív, és sok esetben meglehetősen maradi felfogást.
„Ki hallott még olyat, hogy egy férfi vagy nő puszta szimpátia, vagy éppen kinézet alapján választ magának párt?” – gondolta. És amennyiben ehhez hozzávesszük, hogy a világ egyre anyagiasabb, és pénzsóvárabb gondolkodású lett, szinte már meg sem lepődött azon, hogy abban a pillanatban, hogy test akár egy álomszerű hernyó, melyből gyönyörűséges pillangó születik kezdte megmutatni a női lélek sajátosságait tüstént százával jelentkeztek – főként az arrogáns, beképzelt alfa hímek, mint afféle elsőosztályú teremtés koronái, hogy azonnal feleségül vegyék, vagy szeretőjükké tehessék. Mikor aztán sorrendben küldte el őket lakása előtt a kitartóbban ostromlók egyenesen még meg is fenyegették, hogy náluknál úgy sem talál majd jobbat, így jobban teszi, ha beadja végre a derekát, és legalább lefekszik egy férfival mielőtt betölti a huszadik évét. Alinát azonban kemény és határozott fából faragták, mert minden esetben ami a szívén az a száján típusú hölgy volt, és mindig a szívét követte, így – bár pontosan tisztában volt vele hogy kisebb családja mit vár el tőle -, ő mégis fellázadt a családi konvenciók ellen, melyeket nagyon ósdiknak, és pókhálósoknak tartott.
– Édes kis unokám! Tudod ám, hogy ez nem szép dolog! Én a te korodban már felneveltem nyolc gyereket is! Úgy bizony! Egymás után és nem panaszkodtam, hogy gyenge a felhozatal! – szlovák nagymamája mindig tudta, hogy mi jár unokája fejében, így nem lehetett megtéveszteni, vagy becsapni. – Ha te úgy érzed, hogy majd eljön a megfelelő alkalom biztos lehetsz benne, hogy én nem fogok az utadba állni! – puszilta meg arcát kedvenc nagymamája. Alina hálából elvitte nagymamáját nyaralni egy tengerparti helyre, mert az idős asszony egyetlen kívánsága volt, hogy láthassa a tengert mielőtt meghal. Alina nagyon boldog volt, hogy sokszor szófukar, és makacs nagymamájának kisebb örömöt volt képes szeretni méghozzá saját, önálló fizetéssel.
A Jászai Mari Tér környékén lakott és mivel csupán egy ugrásra volt a Szent István-park és a Margit-sziget is így kedvére mehetett edzeni, vagy kutyát sétáltatni bárhova. Mivel jóformán egész héten dolgozott, mert mindig túlvállalta önmagát és egyszerre három állása is volt. Takarított két helyen, és emellett egy gyors éttermi üzletláncban is szorgalmasan igyekezett megállni a helyét, legtöbb kollegája féltékeny szemekkel figyelte, hogy hogy van ennyi fölösleges energiája, amikor ők már déli tizenkettő fele majd összeesnek a kimerítő fáradtságtól.
– A titok a megfelelő koffeinmennyiség! Nyáron minél kevesebbszer, mert megköti a vizet! – adott ilyenkor mosolyogva, kissé bájolgón jó tanácsot, amitől egyesekben megint csak kiverte a biztosítékot.
Bár rengeteget dolgozott szabadnapjain igenis megengedte magának, hogy kilenc-tíz óráig ágyban maradjon. Mindig is úgy tervezte, hogy párja majd – alkalmanként -, behozza neki a reggelit műanyag tálcán, és együtt eszegetnek, persze vigyázva az ágyneműre is, hogy kevesebbet keljen ruhát mosni.
„Miért nem tudok magamnak egy rendes pasit kifogni? Amint komolyabbra fordulna a dolog azonnal kilépnek az életemből, mondván elegük van a játékszabályaimból!” – töprengett, miközben a törtfehér plafont nézte, melyet szintúgy saját kézzel festett be, és szerelte be a hallucinogén lámpákat, melyek különlegesen sejtelmes és romantikus hangulatot teremtettek hálószobájában.
Kiskutyája csaholni kezdett és veszettül csóválta a farkát, így nem volt választása: ideje volt sétálni menni vele. De hova is menjen? Ha a Szent István-park felé veszi az irányt, előbb-utóbb összefuthat néhány kollegájával, akik szinte mohon követelőzni, kérdezősködni fognak párkapcsolata felül, hogy sikerült-e már kerítenie egy elfogadható valakit. Így maradt a választás és a Margit-sziget mellett döntött. Az idő napsütésesen tavaszias volt. Még a gyenge szellő sem fújdogált. Lófarokba kötötte egy befőttes gumival a haját, kényelmes melegítőruhát vett hátha megjöhet a kedve a kocogáshoz is, és elindult.
Útközben a legtöbb autós máris kellemetlenkedni kezdett, és egymást szidta, és anyázta, amikor át akartak sorolni a másik sávba, de valami miatt vagy a buszok, vagy a villamosok nem engedhették át őket a többi dugóban ragadt autóval. Bár hétvége volt, és ilyenkor vétek autóba ülni, nagyon sok esetben voltak olyan lelkes emberek, akik még autóval mentek volna a vécére is, ha megtehették volna.
– Micsoda borzalom! – sóhajtott egy nagyot Alina, és pórázra kötve elindult komótos lépésekkel kedvenc helye irányába. A parkos, virágos, erdős, természetközeli helyek mindig is talán jobban vonzották, mint a nagyvárosias környezet. Sokszor végig gondolta, hogy tulajdonképpen azért költözött el hazulról, mert mindenáron karriert, és megfelelő anyagi egzisztenciát szeretett volna kiépíteni magának, hogy önálló életre tehessen szert, és ne függhessen senkitől.
„Önmagamnak akarok megfelelni, és nem akarom, hogy mások mondják meg mit csinálhatok, és mit nem!” – egyenes, határozott, és talpraesett kezdett leni az utóbbi időben, amikor már a fővárosban élt egy ideje.
Kutyusa kezdetben engedelmesen, és szófogadóan követte a pórázon, de abban a pillanatban, hogy kiértek a természet lágy, felszabadító ölébe a kutyus csaholni, és ugatni kezdett örömében, mert élvezni szerette volna ezt a szép hétvégi napot. Alina keresett maguknak egy kellemes, árnyékos helyet, és a kedvenc frízbbijét kezdte dobálgatni a kutyának, aki szófogadóan mindig visszahozta a röpülő játékszert.
A fűbe leheveredve végig gondolta életét…
Kezdve azzal, hogy miért szakított a villanyszerelővel, aki valósággal bele volt habarodva, és aki talán meg is kérte volna a kezét. Képzeli. Milyen boldog és kiegyensúlyozott lett volna az apja, hogy lám csak, végre valahára kislánya igazán révbe ért! Ehelyett kissé hebehurgya, állandóan kekeczkedő öccse volt az, aki családot alapított, és persze máris útban volt a harmadik baba. Nem hibáztatott senkit, bár érző szíve olykor megsajdult. Pár éve még azt mondogatta a legtöbb barátainak, hogy meglássák megért az anyaságra, és szül majd egy fantasztikus gyereket, akit mindenre megfog tanítani. Talán még olyan dolgokra is, melyeket ő sem tudhatott… Később ezek a vágyálmok fokozatosan alábbhagytak, míg végül rádöbbent, hogy késő esti munkavégzése után nem várják finom vacsorával. Nincs akinek elpanaszolja az aznap történteket. Nincs akihez odabújhatna, vagy csak átölelné. Nem érzi egy férfi erős, és biztonságot nyújtó érintését hattyú testén, amitől olyan jó lehet nőnek lenni!
Egyszer csak kutató szeme megakadt egy hajótörött figurán, aki – amolyan igazi író, vagy költőfélére hasonlított. Egy jócskán megkopott aktatáskát szorongatott állandóan a jobb hóna alatt. Az ember azt hihette volna, hogy bárki illetéktelen elveheti tőle, ezért valósággal úgy szorította görcsösen mintha az élete múlott volna rajta. A különös, magas, kicsit termetes ember nyárias inget, és bermudanadrágot viselt, és fején szalmakalapot hordott. Mintha egy halász, vagy csősz lett volna messziről…
Alina gondolt egyet, és odalopakodott mögé, mert gyerekkora óta valósággal űzte és rabságban is tartotta a játékos kíváncsiság. Ilyenkor szinte mindig pajkos kislánnyá változott, akit a világon szinte minden érdekel, hiszen mindenáron megakarja fejteni a dolgok tulajdonképpeni értelmét.
– Bocsásson meg… látom elfoglalt! Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik éppen? – hangja izgatott volt, mégis jól sikerült a színjáték, mert sokkal inkább egy romantikus nő dallamosságára hasonlított. Ehhez nagyon jól jött, hogy kamaszkorában mutált.
– Üdvözlöm… kedves… hölgyem! – lepődött jócskán meg a másik. Letette maga mellé a padra a határidőnaplót, és a fekete tollat. Valami miatt az utóbbi időben csak fekete színnel szeretett dolgozni. Nem is értette, hogy miért. – Csak firkálgatok itten össze-vissza… apróságokat!
Alinát mintha valami rejtélyes, benső erő arra késztette volna, hogy azonnal helyet foglaljon mellette. Kutyusa virgonc boldogsággal továbbra is a mezőn szaladgált, és kedvére eszegette a lehullott virágok szirmait.
– Tudom bolondságnak tartja, de úgy érzem… mintha már ezer éve ismernék egymást… - furcsa volt, hogy harapófogóval jöttek ki alkonyi ajka között a szavak. Egy határozott, és mindig őszinte nőnél az ilyesmi feltűnően ritkaságszámba megy.
A férfit hirtelen megszállhatta az ihlet, mert elég volt egyetlen, rövidke, ám annál jelentősebb pillantás, és máris újra visszavette határidőnaplóját, és hevesen körmölgetni kezdett.
Alina legszívesebben most azonnal kitépte volna a férfi keze közül azt az átkozott naplót, hogy csakis egyedül vele foglalkozzon, ám az utolsó percben mégis meggondolta magát, és helyette változtatott attitűdjén:
„A tölgyek alatt oly otthonos itt lenn” – Arany János szelíd bariton szava szinte mindig megnyugtatta, mert valósággal rajongott a költészetért.
A férfi halkan, de jól hangsúlyozva máris folytatta a jól ismert szállóige-sorokat. Hangjában benne volt egész eddigi viszontagságosra sikeredett sorsa. Talán csak a sebezhető emberek az igazán megbocsátóak, és irgalmas szívűek, hiszen az erősebbek minden esetben rendre lenyomják, és elgáncsolják a gyengébbeket!
– Tudja én rajongok a versekért! – áradozott, és bár nem volt szokása most mégis bedobta a szempilla rebegtetős trükköt, amitől a legtöbb férfiak máris felforrt a vére. – Szereti a költőket?
– Igen! Főként az ismeretlen, vagy még fel nem fedezetteket kedvelem! – hangja olyan esengő, barátságos volt, hogy ahányszor csak az ember hallgatta muszáj volt valami bátorságot, vagy részvétet éreznie iránta.
– Melyik egyetemre járt? – kérdezte spontán.
– ELTE BTK! Kicsit sajnáltam, hogy nem a saját verseinket elemezzük verstanból, vagy klasszika-filológia szemináriumon, de hát… ez van! – már megint ez a gyerekes, szívet megható hang. „Vajon hogy csinálhatja? – gondolkodott Alina a megfejtésen. „Milyen érzés lehet igazán megcsókolni valakit, akinek ennyire részévé válhatott a költészet?”
A kutyus visszahozta a frízbbit, és mikor Alina újra eldobta a férfi hirtelen fogta magát és sietve távozott. Amikor Alina visszafordult azonnal a nyomába eredet, és pár lépést muszáj volt kocognia, hogy még idejében beérhesse az ismeretlen, rejtélyes férfit.
– Bocsásson meg kérem… valami baj történt? – kérdezte őszinte részvéttel.
A férfi megállt, felemelte lehajtott, nagy fejét; mintha hallotta volna sírni a szelet, és a fák lombjait nevetni! Ránézett Alinára, és elegendő volt egyetlen, mindent meghatározó pillantás, hogy a másiknak megdobbanjon a szíve, és nem csupán a szimpátia miatt.
– Sajnos… félek… az állatoktól… - felelte halkan, szinte suttogva.
Alina olyan gyönyörűen, gyöngyözően kezdett erre nevetni, és kacarászni, hogy a férfi azt hihette, hogy megakarja sérteni, vagy bántani, és már arra készült, hogy tovább meg, amikor a fiatal hölgy gyöngéden, kedvesen belé karolt, és sétálni kezdett vele a lombos fák alatt.
– Ha nem bánja kedves uram… szeretnék Önnel megismerkedni! – könnyed puszit adott a megilletődött férfi pirospozsgás arcára.
FILM, ROMANTIKA, SZEÁNSZ
– A romantika egy rendkívül különös, különleges korszakot vetített a filmművészet elé, már az első mozgóképektől elkezdve. – kezdi beszédét a sovány, kisnövésű, hosszú barnahajú irodalomtanárnő. Lábán kényelmes szandál, amolyan papucsféle, melyet a katedra alatt nem győz rejtegetni, mintha kicsit szégyelné is hamvas, gyöngéd lábujjait. Nyárias szoknya van rajta, mely egyszerre kölcsönöz számára hippis, ugyanakkor kifinomult eleganciát is.
Az őskorinak számító videómagnóban elindított romantikus filmet főként a filmklubra jelentkező gimnazista hölgyek kedvelik nagyon. Szinte árgus, nagyokat sóhajtozó hangokat hallatnak, és mindannyiszor kedvenc, sármos, jóképű főszereplőjük feltűnik a képernyőn valósággal nem győznek olvadozni a gyönyörűségről. Egyesek például már most elhatározzák, és titokban megfogadják, hogy kimennek Amerikába, elmennek az adott híres filmsztár méregdrága villás otthonába, és úgy vetik a karjai közé magukat, hogy a sztár zokszó nélkül azonnal feleségül vehesse őket.
–Oh! Mindig veszettül kalapál a szívem! Hogy ez az Orlando Bloom mennyire szexis pasi! Biztosan fantasztikus teljesítményt nyújthat az ágyban! – áradozik róla egy nyurga, deszkavékony, melle nincs lány, akit sokszor inkább fiúnak néznek, talán még a viselkedésében is inkább a fiúkkal rokon. –Ha lesz elegendő pénzem ne féljetek egyetlen percet se tétovázok, és azonnal megcsináltatom ezeket a csökevényeket. – megfogja még hamvas, bimbódzó melleit, mire a csoportban lévő fiúk többsége nyálcsorgatón máris veszettül mustrálgatni, méricskélni kezdi egész alakját. Kivétel az a pufók, különös srác, aki elpirul, és inkább szégyellős kisfiúság mellett mind a két tenyerével eltakarja a kezét, mintha olyat látott volna, ami tabu, vagy egyenesen tiltott dolog.
– Skubizzatok csajok oda! Tónika hogy elpirult! Szerintem még most is az anyucikájával alszik esténként! – szólal meg egy kisnövésű, vagány lány, akinek szőke, tüskés frizurája van, és már most szeret divatosan, extravagánsan öltözködni.
– Jaj, Bernikém! Hát hogy mondhatsz ilyet?! Te kis bestia! – kedvesen barackot nyom a barátnője fejére Kriszta, és máris azon van, hogy elsimítsa ezt a kis nézetkülönbséget az osztálytársak között. Megértőn, empatikusan odalép a hátsó padban rostokló, félszeg, tétova Tónihoz, aki ebben a percben kicsit megilletődöttebb arcot vág, hiszen négy éves együtt tanulásuk alatt még egyik lány sem ment oda hozzá, legfeljebb csupán a szokásosan megírt házi feladatok ürügyén, mert tudhatták, hogy a barátság fejében Tóni ezt is hajlandó megcsinálni, csakhogy mindenképp elfogadják, és maguk közé bevegyék.
– Szia Tóni! Csak azért jöttem, hogy… bocsánatot kérjek tőled a komisz barátnőim nevében is! – elbűvölően, őszintén mosolyog, és egész vibráló, izgalmas angyali lényéből most csak úgy sugárzik a tetterő. Az ember azt híhetné, hogy ezt a csinos angyalt azért küldték, hogy rendbe hozza a földön az elrontott eseményeket, és megvigasztalja a szomorú embereket. Kedvesen kinyújtja finom, hattyú kezeit, és óvatosan megérinti Tóni egyik szőrös mancsát. Tónin is azonnal átfut valami ismeretlen, jóleső bizsergés, melyet eddig még sohasem tapasztalhatott. Megpróbál kedvesen mosolyogni, ám inkább valami torz, groteszk fintorra hasonlít szája mozgása, ezért inkább csak bólint mint aki tudomásul vett valami nagyon fontosat.
Kriszta közelebb megy, és most először gondol egyet, kicsit lehajol, és megpuszilja Tóni pirospozsgás, pufók arcát.
– Kérlek ne légy szomorú! Élvezzük a filmet! – azzal röpke szöcskeszökkenéssel vissza is tér lebzselő, egymás közt suttogó, cserfes barátnőihez, aki jócskán vizsgálódásuk tárgyává teszik Kriszta őszinte érzelmeit.
– Nem is tudtuk, hogy szerelmes lettél a Tónikába! – kezdik gúnyolni. Kedvükre ugratják, élcelődnek vele.
– Igenis, érzek valamit iránta! Ti pedig szégyellhetitek magatokat, amiért állandóan maceráljátok! Nagyon rendes, udvarias fiú. – maga se veszi észre, de az utolsó mondatok után mélyen, jólesően elpirul.
– Két szerelmes pár… - folytatja tovább az egyik barátnő. A tanárnő is rögtön megneszeli a kisebb csevegést.
– Hölgyeim! Remélem nem zavarom meg a kis diskurzusotokat, de ha nem érdekel benneteket a film nyugodtan el is mehettek! – kijelentését – mint mindig -, most is határozottan, és nagyon komolyan gondolja. A filmklubnak ugyanis egyik feltett célja, hogy a filmművészeti alkotásokat próbálja meg szakmai szemmel megvizsgálni. A serdülő, tinédzser lányok élénk érdeklődését muszáj valahogy lekötni. Ha már a szüleiknek sehogyan sem sikerült a dolog.
Az tavasz szinte nyom nélkül múlt el, és a nyár első hónapjai szinte minden esetben fullasztó, fülleteg fojtogatással járnak. A lányok persze minden percét élvezik, ha nőiességük biztos tudatában flörtölő szándékkal, játékokkal felkelthetik a mohó, és ugyanúgy kíváncsiskodni vágyó fiúk figyelmét magukra.
Valaki kicsit túlságosan is merész vizekre merészkedik akkor, amikor kivágott, szándékosan mélyen dekoltált hófehér ruhát vesz fel, és néhány lány már olyannyira fejlett, hogy ezt nem is rejti véka alá – sőt! egyenesen henceg, kérkedik vele meglehetően arrogáns büszkeséggel, és egy jó jottányit mindig kihúzottabb mellkassal közlekedik természetesen szándékosan közszemlére téve formás idomait, melyek létezéséről eddig még senki sem tudott.
A csoportban is ott van az a lány, aki korához képest fejlett idomokkal rendelkezik, és állítólag már volt szexuális kapcsolata egy ugyancsak tüzes és mohó fiúval, aki bevezette a szerelem igazibb művészetébe. A múltkor is nyíltan csókolóztak, valósággal majd felfalták egymást a húsz perces nagyszünetben, amikor a legtöbb diák kiment az udvarra, vagy a folyosóra szándékosan magukra hagyva a boldog, turbékoló szerelmeseket. Csak Tónika maradt bent a teremben, de ő nemsok vizet zavar, mert mindenki megvan róla győződve, hogy nincs ki a négy kereke.
– Adri! Mesélj még? Milyen az, amikor Gergő becserkészi neked a gyíkot? – kuncog az egyik barátnő, aki olyan kíváncsi az igazi szex rejtelmeire, hogy valósággal nem bír magával.
– Hát… az igazság az, hogy először kicsit fáj, de aztán hamar hozzászokik az ember! – vallja be az igazat Adrienn, aki olyan akár egy afrikai hercegnő állandóan kávébarna bőrével, világító gyönyörű kék szemeivel. És persze folyton mosolyog.
A romantikus film a közepére ér, mikor – rendszerint -, már bőven lehet tudni azt, hogy melyik szereplőt mi motiválja, mi vezérli? Most a főszereplő szenvedélyesen megcsókolja a szintén álomszép hölgyet, miközben elmaradhatatlanul az ember fülébe cseng a romantikus komoly zene sok-sok hegedűszólammal.
– Látjátok csajok! Így kell igazán csókolni, hogy az embernek valósággal felforrjon a vére a sugárzó, mágneses extázistól. – magával ragadó hévvel próbálja megcsókolni a mellette üldögélő fiút a szemlátomást lázas barátnő, ám a csók kicsit nyálasabbra, és szerencsétlenebbre sikeredik, mint azt eredetileg tervezte.
A termet most az irodalomtanárnő szokásos, kissé álmosító szövege tölti be. Kissé hivatalosabbra sikeredik a szöveg, melyet főként az olasz és az európai filmművészet klasszicizálódásával kapcsolatosan eldarál. Szinte alig-alig figyelnek, ellentétben Tónival, aki most ügybuzgón úgy jegyzetel A/4-es méretű spirálfüzetébe bal kézzel, mintha egyenesen az élete függne tőle.
– Olyan kiválóságok határozták meg a hatvanas évek európai filmjeit, mint mondjuk Sophia Loren, Audrey Hepburn, Gina Lolobrigida. stb. A Tulipános fanfanként ismert reprodukciót először Gerand Phillipe játszotta el még ezerkilencszáz ötvennégyben de akkor a filmnek az volt a címe, hogy Királylány a feleségem!
A csoport hölgytagjai továbbra is egymás közt sugdolóztak, trécseltek, ki hogy:
– És mondjátok csak? Mi a helyzet a mi Tónikánkkal? Ki merné igazán lesmárolni, méghozzá nyelvesen? – Andi – bár intelligenciahányadosa egyesek szerint jóval meghaladta az átlagon felüli értéket, mégis mostani kijelentése egy műveletlen csitri beszólásával volt egyenértékű.
– Ez nagy szemétség volt tőled Andi! – teremtette le szigorúan, keményen Kriszta, aki megsajnálta Tónit, és az is lehet, hogy érzett valamit iránta.
– Jaj, ne gyerekeskedj itt! Még pont te beszélsz! Csak azért vagy vele, hogy alkalom adtán megcsinálja a házidat! Szánalmas vagy te és a barátnőid! – ebben azért mégiscsak lehetett logikai alapállás, hiszen a legtöbb ifjú hölgy valamit mindig akart Tónitól, ám ezt nem lehetett a barátság számlájára írni.
– Ha nem fejezed be most rögtön én esküszöm mindenre ami kedves, hogy agyon csaplak! – már fenyegetett is, miközben gombnagyságú barna szeme élesen villant.
– Hölgyeim! Akiket nem érdekel a filmes fakultáció szabadon távozhat! Itt munkafolyamat folyik, ha kérhetném figyelmeteket! – az irodalomtanárnő szinte mindig egyszerre rezgett osztálya, csoportja ingatag hangulati hullámaival, és mindig volt egy-egy figyelemfelkeltő, bölcs megjegyzése melyre oda kellett figyelni, mert másként számon kérte.
– Elnézést kérünk tanárnő! Mi csak azon kezdtünk meditálni, hogy mennyivel jobbak voltak a fekete-fehér filmek, mint a mostani gigaprodukciók, aminek se füle, se farka! – válaszolt a vagány Anna, akinek legalább olyan könnyedén, és meggyőzően forgott a nyelve, akár a notórius hazugsággyárosoknak, mégse tudta senki mikor hazudik, vagy mikor mondd éppen igazat.
– Maradt még körülbelül tíz perc a foglalkozásból! Kérlek benneteket bírjátok még ki! Tudom, hogy meleg van, de azért tiszteljük meg egymást!
Az idő hátralévő részében a lányok csöndben maradtak. Valaki firkálgatott, kisebb skicceket, rajzokat készített a füzete hátulsó lapjainak egyikére, míg mások a pad alatt elővették anyuktól elcsent kozmetikai szerek valamelyikét, és szabályosan elkezdték festeni körmeiket, majd tüntető büszkeséggel mutatták – szintén a pad alatt -, hogy kinek milyen színválaszték a kedvence.
– …És végezetül egy kis kedvcsináló a következő fakultációra. A feladatotok az lesz, hogy megnézzetek egy romantikus filmet és próbáljatok meg azokat a szerkezeti egységeket felismerni, amiről itt beszélgettünk! A legjobb, ha füzetben készítetek egy kisebb táblázatot, mely három egységből áll! Figyeljetek az első és második fordulópontra a történetben. Ki motiválja a fő – és mellékszereplőket? – az irodalomtanárnő hátrafordult a táblához, és miközben lelkesen magyarázott felrajzolt egy kisebb táblázatot, hogy hogyan is képzelte a feladatot a gyakorlatban. – Aki ügyes lesz ajándékot kap! – jegyezte meg rejtélyes mosollyal.
A fakultációnak hamar vége lett, és a lánytársaság legtöbb tagja szinte ujjongó örömmel rohant ki az iskola bezártnak vélt fogságából a szabadba. Csupán csak Tónika maradt már megint egyedül a tágas tanteremben. Hátizsákjából elővett egy-két tiszta papírzsebkendőt, hogy rendesen megtörölgesse csurom verejtékes homlokát, és pufók arcát. Nem vette észre, hogy Kriszta megvárta az osztályterem ajtajának dőlve.
– Tóni csak egy pillanatra! – állította meg irodalomtanárnője, mielőtt kimehetett volna a teremből.
– Igen, tanárnő?
– Figyelj! Tudom, hogy semmi közöm ahhoz, hogy kikkel barátkozol, és kikkel nem, de az, hogy minden esetben megírod mások házi feladatát, és leckéit nem vezet semmi jóra! Ezzel csak azt éred el, hogy azok a bizonyos emberek, akik most körbe vesznek újra és újra kifognak használni, egész egyszerűen azért, mert engeded nekik, hogy ezt tegyék, és fütyülnek a barátságra! Az igazi barátság nem ettől függ! – támaszkodott a nagy téglalapalakú íróasztalnak.
– Igen… értem… - felelte szomorúan, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, hiszen minden vágya az volt, hogy igazi, méltó barátokra találjon.
– Jaj, Tóni! Kérlek ne kezdj el megint sírni! Nem az volt a szándékom, hogy megríkassalak, csak megpróbáltam felnyitni a szemed! Próbálj meg más emberek fejével is gondolkodni! Amikor irodalomórán vagyunk annyira jó érzéked van a szereplők lélekrajzának megítéléséhez! Ez pontosan hasonlít a való élet szereplőihez, persze különbségekkel, de próbáld meg kicsit másként szemlélni az összefüggéseket! Emlékezz rá, mi motiválja az egyes embereket, és milyen taktikát, vagy stratégiát követnek, hogy elérhessék céljukat! Ez nem azt jelenti, hogy senkiben se bízhatsz! Bízni mindenkor kell és szükség van rá, de óvatosnak kell lenned különben azok nyerhetnek, akik szemében te értéktelen leszel! Nagyon jó munkát végeztél minden filmklubos órán! Ha így folytatod beszélek az igazgatónővel, és majd közösen kitalálunk valamit! Szerintem belőled fantasztikus forgatókönyvíró válna! Van hozzá tehetséged!
Kriszta végighallgatta az irodalomtanárnő és Tóni beszélgetését, és rájött arra, hogy barátnői mellett ő is mennyire kihasználta ezt a végtelenül udvarias, érzékeny, és sebezhető fiatalembert.
Amikor Tóni kiment az osztályteremből hátizsákját vállára vetve Kriszta belekarolt, és cuppanós puszival üdvözölte, és eldöntötte, hogy mostantól kezdte a legjobb barátja lesz, és senkinek sem fogja megengedni, hogy kedvére kihasználhassa.
VAKÁCIÓ, KALAND, LÉGYOTT
– Osztály! Figyelem! Mindenki figyeljen ide különben nem megyünk a strandra és sajnálhatjátok, hogy nem mentünk sehova! – rendszerint a fenyegetéssel egybekötött, jólcsengő ígéret minden esetben használt, és meg is tette hatását. Az osztályfőnök törékeny – sok esetben -, instabil egohierarchiáját minden esetben igyekezett ezek mentén fenntartani, aztán a harmadik év végére ez is olyanná vált, akár a szerencsejáték. Vagy bejött, vagy sutba dobhatta megtépázott tekintélyét.
– Akkor hát! A nap hátralévő részében kimegyünk a strandra! Szeretném kérni, bár tudom, hogy nem bírtok magatokkal, hogy mindenki viselkedjen legalább egy picit normálisabban! – itt különösen nagyra meresztette pupilláit és farkasszemet nézett az egyik balhés diákkal, aki mindig valami rosszaságon törte az eszét. – Gáborkám! Ugye világos, kicsi szívem? Ne kelljen szólnom, mert ha rajta kaplak neked annyi! – ez utóbbi kijelentése hatalmas lelkesedést váltott ki az egész osztályban.
Nem sokkal később a tűző, legalább negyvenfokos kánikulában megindult az egész harmincötfős osztály. A lányok – persze már jóva előbb -, teljesen nekivetkőztek a fiúk legnagyobb ámulatára és örömére. Valaki egészen futurisztikus scifibe illő fürdőruhát vett fel, míg mások előnyben részesítették, hogy már serdülnek, és minden eszközzel azon voltak, hogy ezt a hormontúltengésben szenvedő kamaszok tudomására hozzák. Voltak olyan egzotikus szépségű, napbarnított lányok is, akik előszeretettel kérkedtek vele, vagy kerek perec kijelentették nem törödve a következményekkel, hogy ők bizony bikinit fognak felvenni, és ha ez nem tetszik az osztályfőnöknek, hát akkor magára vessen.
– Csajok! Nézzétek mim van? – mutatta körbe szálláshelyén az egyik fiatal lány az új fürdőruháját, és tangáját. –Szerintem az ofő menten hanyat fog esni tőle, ha így megyek ki a strandra. –nem törődve azzal, hogy ki mit gondol kellemesen megmarkolta a két dudorodó halmot, mint kamaszkorának két legbecsesebb kincsét. Mennyire örült volna az új fiúja, ha eljöhetett volna erre a kis kiruccanásra. Lehet, hogy késő este együtt szexelhettek volna, mikor már mindenki az igazak álmát aludta.
– Nekem tökéletesen megfelel ez az egyrészes, kicsit ódivatú darab is! – vélekedett kissé szendén, és tétován a másik angyali szépség, akinek semmi oka nem lett volna szégyellősködni, ám őt más fából faragták, mint a legtöbb kérkedni vágyó fiatalt.
– Szerintem a Robikának csorogni fog a nyála, mert ahogy az ősei nevelték egész biztosan nem láthatott női melleket! – erre az egész lánybandából vulkánként tört ki a jóízű kacagás.
A standon – mint mindig -, szinte most sem lehetett akárcsak egyetlen szabad lépését sem tenni anélkül, hogy ne kellett volna sűrű bocsánatkérések közepette kerülgetni az embereket, hogy elférhessenek. Persze az osztályfőnök haladt a sor legeljén, és mint valami ellenőr, vagy nagyfőnök máris megvette a belépőjegyeket mindenki számára.
Robi is rendkívül szégyellős volt, hiszen teltkarcsúsága, és testsúlya nem tette lehetővé számára, hogy vállalhassa külsejét, így hosszú, fehér polót viselt folamatosan, mely megakadályozta, hogy átszivárogjon rajta a részegítő nap káros UVB-sugarai.
– Hé, pajtás! Miért ne dobod le magadról ezt a vacak polót? A csajok úgy be vannak gerjedve, hogy én a helyedben azonnal stírölném őket! – ment oda hozzá egy nálánál sportosabb, kifejlettebb, nagyobbacska srác, aki eddig kétszer bukott ki a gimiből, de valami miatt mindig visszavették.
Bár Robit indulás előtt nem győzte folyamatosan aggodalmaskodó anyja figyelmeztetni, hogy ha jót akar, és nem akar fölösleges égési fájdalmakat akkor mindenképp bekeni magát legalább ötvenfaktoros naptejjel, mert így rákvörös lesz, mire a strandon végeznek, és persze mindenki rajta fog röhögni, méghozzá jogosan!
Robi akarta is, hogy védve legyen a nap káros sugaraitól, de legszívesebben bizonyítani szeretett volna annak az extravagáns, provokatív, talpraesett szőke lánynak, aki nagyon tetszett neki, és akiről titokban arról álmodozott, hogy majd együtt járnak, é csókolóznak is. Álmai abban a percben szertefoszlottak, amint egy nagy, kérges tölgyfa hűs árnyékában rendezte be pihenőhelyét távol osztálytársaitól, és a többi zsivalygó embertömegtől, és be nem merészkedett a nagy téglalapalakú, klóros vízzel teletöltött medencébe, ahol a legtöbb gyerek már vigan hancurozott.
Egy ideig kar, majd tempozó úszással próbálkozott, de valami miatt mindig megfeledkezett róla, hogy két lába is van, melyeket illik a vízben használnia, így jöhetett a kellemesebb mellúszás. Amikor már eléggé érezte, hogy végtagjai kellemesen zsibongva fáradásnak indulnak úgy döntött, hogy inkább kényelmesen felfekszik a víz csillogó tükrére, és hagyja, hogy elringassa emlékeivel, vágyaival a víz.
– Hé, Robika! Pihenésről szó sem volt! – fröcskölte le gonosz, komisz módon az egyik bikinis tündér, aki vörös, csábítóan sokat mutató fürdőruhát viselt, és legszívesebben lekéztetni szeretett. – Tudsz a víz alatt levegőt venni? – kérdezte gúnyólódva, irónikusan, mint aki tüskét, vagy pengét forgat meg a másik lelkében.
Robi mintha meg se hallotta volna inkább békésen eluszott, és látszólag fütyült arra, hogy milyen beszólások várnak még rá a nap folyamán. Rendszerint mindig ugyanazok próbáltak kekeckedni vele, és egy kis idő után elege lett.
A hosszú, sportos srác, és két haverja visszatért a medencébe, és azonnal Robihoz mentek, aki – akárcsak egy hivatásos sportoló -, valósággal szelte a hullámokat, és úgy nézett ki, mint aki komoly edzéseket produkál.
– Hé, pajtás! Na? Mi újság? – úsztak odanégyen, majd körbevették. – Látjuk nagyon bejösz Laurának, mert mióta csak meglátott képtelen levenni rólad a nagy szilvamag szemeit! Mint aki valósággal ki van éhezve rád. – röhögtek, kuncogtak. Egy-két perccel később mintha maga a vörös bikinis lány is megsejtette volna, hogy éppen róla beszélnek, és önálló pletykatéma lett gyors tempóban odaúszott a négy fiúhoz, és máris támadó állást vett fel:
– Rajtam röhögtök, ti kis gennyzsákok? – szeme sziktokat szórt.
– És ha igen? Mi közöd hozzá? Tűnj innen a jó büdös francba kisanyám! – ezt már a nagyobb, sportosabb srác felelte, és úgy nézett ki a többi fiú meg sem mer nyikkani a jelenlétében.
– Hát tud meg Marci, hogy jogom van hozzá, hogy tudjam mit fecsegtek rólam! – A kamaszok között rendszerint mindig ez volt a forgatókönyv. Valaki elkezdett piszkálni, cukkolni, vagy vegzálni egyeseket, és erre a csoport többi tagja azonnal reagált.
– Nem tudtam, hogy egyeseknek már jogaik is vannak! Inkább igyál egy kis vizet. – azzal az egyik fiú zokszó nélkül máris víz alá nyomta Laura egyébként is vizes frizuráját.
– Te kis szemétláda! Megmondlak az ofőnek! Akkor aztán lesz nemulass!
A legnagyobb, sportosabb srácnak sem kellett több, máris felismerte a szituáció veszélyes, kockázatossá való fajulását, és rögtön cselekedett. A látszólag totálisan felhergelt, önmagából kikelt lány mellé manőverezett, és azonnal lecsapott annak telt ajkaira. Laura még csak nem is tiltakozott, csak amikor szétváltak.
– Hogy képzeled ezt Marci??? Hogy volt merszed lesrámolni, mi?! – kérdezte annyira kipirultan, és megrészegedve a csók mámorától, hogy gyakorlatilag máris elfelejtette azt, hogy az ofőnek szeretett volna panaszkodni.
Ez a kisebb incidens nagyon jó menekülési útvonalat biztosított Robinak, aki így egy kis segítséggel legalább nyugodtan tudott úszkálni egy kicsit. A nagyobbik probléma az volt, hogy délelőtti tízenkét órától délután fél háromig tartósan a vízben tartózkodott, és míg a többiek elmentek a büfébe, hogy műanyag poharas söröket ihassanak, vagy egyenek pár falatot, addig Robira jóformán senki sem felügyelt osztálytársai közül.
A következményből könnyedén lehetett volna akár csúfos katasztrófa is, hiszen úgy leégett, hogy bőre előbb vérvörös holyagszerű kiütéseket kezdett produkálni, ami négy óra elteltével legalább harmadfogú égési sérülés nyomainak látszott az avatatlanok számára.
– Hé, srácok! Robi jócskán megégett!
– Te most viccelsz ugye? Inkább hasonlít egy főtt rákra, mint egy emberszabásúra!
–Szerintem jobb ha a bungalóban marad, és hagyjuk pihenni! – vélekedtek megint mások.
Robi mivel sohasem volt hozzászokva sem az edzésekhez, sem pedig, hogy testét tartósan fizikai testgyakorlásnak tegye ki kora délutánra annyira elfáradt, hogy jóformán azt sem vette észre, hogy mikor került be az ágyába. Tüzelő homloka mellett egész háta teljesen égett, lüktetett a tartós, pokoli fájdalmaktól, így kétséges volt, hogy az esti csárdás vacsorán egyáltalán részt tud-e venni.
A szőke hajú lány, aki megsajnálta őt, és rokonszenvet érett iránta csöndesen belopakkodott a fiúk bungalójába, miközben a legtöbb kamasz odakint a szabad ég alatt cigizett, vagy alkohol tartalmú italokat kóstolgatott, míg mások a saját bungalóikban ücsörögtek.
Kedvesen, részvéttel fogott egy széket, és csöndesen leült közvetlenül Robi ágya mellé, és mosolyogva figyelte, hogyan szuszog az a jófej, kissé hóbortos srác, aki egy légynek se tudna ártani, és olyan reménytelenül romantikus, hogy annak bármelyik normálisabb lány nagyon örülne.
Amikor Robi hanyat feküdt Kriszta kezét óvatosan tüzelő homlokára tette, és érezte, hogy a leégés miatt olyan, mintha lázas beteg volna. Bement az egyszemélyes fürdőszobába, és hidegvizes borogatást készített, majd csendesen leült a székbe, és a hűsítő borogatást Robi égő homlokára tette.
– Szegénykém! Hát mit csináltál magaddal? – nyugtatgatta, babusgatta. Nem is gondolta volna, hogy újra érezhet valami különös, megmagyarázhatatlan, szerelem közeli érzelmet bárki iránt is.
A délután gyorsan elszaladt. Robi olyan mély álomba merült, hogy a külvilág számára jóformán teljesen megszűnt létezni. Még talán azt sem igen vette volna észre, ha egyes osztálytársai gúnyos tréfákat űznek vele, mint a sokszor nehézkes hétköznapokon tették, ám erről most szó sem volt.
Az osztályfőnök mindenkinek kiadta az utasítást, hogy készülődjenek, mert elmennek vacsorázni egy igazi élő zenés csárdába, és ha a – vállalkozó szelleműbbek -, még extra kalandokra vágynak, akkor néhány borospincét is meglátogatnak. (A legtöbb kamasz óhatatlanul is találkozásba került tizes éveinek a végén az alkohollal, kivétel Robi)
– Na, kisanyám! Hát te meg?! Mozogj már! El fogunk késni! – rontott be, mintha csak az ő szálláshelye volna a fiúk bungalójába Edina, aki egyszerre volt tűzről pattant, és rendkívül extravagáns nyárias, feketeszínű koktélruhájában, hogy a lelelni vágyó férfiszemeket mindenáron felébressze. – Mi a fene történt a Robival? – odament az ágyhoz, maga felé fordította Robi rendkívül fáradt, pufók, szánalmas testét, majd mintha lázat mérne tűzforró homlokához tette a kezét.
– Hát ez kurva jó! Robika nem megy innen sehova! Szerintem enyhe napszúrást kapott. – állapította meg, mintha ügyeletes orvos volna, aki egyetlen köhintésből képes megmondani a betegek panaszát, fájdalmait.
– Nagyon aggódom miatta! Olyan kis… elveszettnek tűnik! – Kriszta észre se vette, de ezzel az egyetlen mondattal leleplezte legféltettebb érzéseit. Érez valamit Robi iránt, az nem vitás, de vajon Robi is érez-e valamit iránta?
– Kisanyám! Ne most legyél szerelmes itt nekem! Inkább hozzál még jó hidegvizet, mert borogatni kell a Robi homlokát! Az ofőt majd én lerendezem! – Edina azzal a temperamentummal ahogy beviharzott a bungalóba, most szélvészként ki is ment, egyenesen az osztályfőnök szálláshelyére, hogy részletesen tájékoztassa arról, hogy Robi nem tud vacsorázni menni, mert minden valószínűség szerint napszúrást kapott.
Az osztályfőnököt sem olyan fából faragták, mint aki már az első nehézségektől azonnal sikitófrászt kap. Megkérte pár lányt, hogy gondoskodjanak Robiról, ameddig a csoport többi tagjait elviszi vacsorázni.
– Elérhető vagyok a mobilon, ha rosszabbodna az állapota! Azért félóránként nézzetek rá! És semmi huncotkodás, mert úgy is rájövök! – hangja egyszerre volt kemény, és határozott, mégis úgy festett, mint aki a legkevésbé se kívánja ezt az egész hajcihőt.
Így történt, hogy Robival késő délutántól egészen az estébe nyúlóan ott maradt Kriszta, Gyöngyi, és Marianna. Három ízig-vérig belevaló jó barátnő, akik tűzbe mentek volna a különc, kamasz srácért.
BALHÉ, DISZKÓ, HIDEGVÉR
Minden családban akad egy-egy domináns, vezér, vagy alfaember már a testvérek között is. Ezeknek az embereknek – nagy általánosságban, vagy kivétel nélkül -, mindenki a családon belül engedelmeskedni igyekszik. Főként a kisebbik testvérek azok, akik előszeretettel szeretnék bármi áron kivívni a nagyobb testvérek elsőrendű elismerését, és ezért szinte teljesen természetes, hogy hangsúlyozottan bármit hajlandóak megtenni értük, vagy nekik.
Már nem lehet pontosan tudni, hogy vajon miért tört ki két fiú testvér között a rivalizálás ősi kényszerbetegsége, csupán azt, hogy az idősebbik báty megígérte az anyjának, hogy vigyázni fog a kisöccsére.
– Nekem aztán mind a két szemed legyen rajta az öcséden! Megértetted?! – figyelmeztette őket a szemfüles, anyatigris anyuka. – Különben megnézhetitek magatokat! És a legfontosabb, hogy légy szíves sötétedésre hozd haza a Tibit!
– Jaj, anya! Ez most komoly? – értetlenkedett a nagyobb testvér, akit Ákosnak hívtak.
– Mondtál valamit?! – meredt rá szúrós, hosszú nézéssel az anyja, és ez csak egyetlen dolgot jelentett; amit megkövetelt az embertől azt meg kellett csinálni, különben lesz nemulass. – Te vagy az idősebb! Neked kell példát mutatnod! – már megint ugyanazok a süket, velejéig elrágott, semmitmondó mondatok, akik vagy százszor folytak már ki a fülén, és most is csupán csak azért hallgatta meg őket, mert nem akart bosszúságot.
– O.K. Semmi gáz! Vigyázok a kis pöcsre! Így rendben leszünk?
– Hogy beszélsz te az öcsédről?! Hadd halljam csak? Hogy hívják?
– Kis pöccs!
–Hahaha! Nagyon vicces! A neve Tibi, vagy Tibor! Választhatsz, melyik tetszik, de semmi esetre se nevezd kis pöcsnek! Az annyira megalázó, és szánalmas. Most pedig megvárod, amíg szépen, rendezetten az öcséd is magára kap valamit, aztán mehettek. – az anyuka máris beviharzott a nappaliba – ahol rendszerint a legtöbb ruhaneműt szokta módszeresen kivasalni -, és máris kivasalt egy tiszta, hófehér inget kisebbik gyerekének. Hadd menjen el csinosan, stílusosan hazulról, nehogy a többi rendszerint sznob beállítottságú ember egyszerűen leszólja.
Amikor végzett begaloppozott a gyerekszobába, melye két fiú osztozott. Kisebbik kövérebb fiú ott szomorkodott pricsszerű ágyán, és látszólag semmi kedve sem volt hozzá, hogy a bátyával elmenjen bárhova is az éjszakai városban. Most is csupán a hevenyészett bátorság az, mely felkéredcekedett benne, hogy végre megmutassa apjuknak, hogy ő is tud ám tökös, talpraesett srác lenni. Persze csak, ha akar.
– Jól van, kincsem! Kivasaltam neked egy tiszta inget! Kérlek vedd fel! Most meg mi a baj? Néhány órával ezelőtt alig lehetett levakarni a bátyádról, annyira égtél a vágytól, hogy végre kimozdulhass szórakozni egy kicsit.
– Anyu! Miért olyan ellenséges velem mindenki! Apu is folyton megszégyenít engem! A múltkor is, amikor bementünk a Balatonba megfogta a lábamat és szándékosan lehúzott a víz alá, majdnem megfulladtam!
– Apád nem úgy gondolta! Te is tudod, hogy szeret ő téged, csak nem tudja kimutatni az érzelmeit, de ettől még nem szabadna haragudnod rá! – próbálta nem sok sikerrel vigasztalni. – Tudod mit? Elmentek a bátyáddal, és istenien fogjátok magatokat érezni, mert ha nem akkor előveszem Ákost, és elpáholom!
A kisebbik fiú ezen kicsit nevetett is, de valójában csak egy szomorú mosolyt próbált kipréselni telt húsos ajkán keresztül. Csak bólintani tudott, majd kötelességszerűen megpróbálta úgy felvenni kivasalt, patyolattiszta ingjét, hogy az ne gyűrődjön nagyon össze.
Anyja ráadott egy furcsa, kissé tarkamintás nyakkendőt. Ha nagy fiúnak szeretne látszani előbb-utóbb azért nem ártana megtanulnia végre tisztességesen megkötni egy nyakkendőt, nem igaz?!
– Na! Így ni! Néz csak bele az előszobai tükörbe! Igazi sármőr vagy! Biztos vagyok benne, hogy a lányok bomlani fognak érted! Micsoda szívtipró vagy! – igyekezett anyja mindent elkövetni, hogy fiát jobb kedvre derítse, de ez is hasztalan próbálkozásnak bizonyult. Egy sármőr, macsó nem hájas, és nem kövér. Ki látott még egy százkilós Don Juant? Hát bizony nehezen elképzelhető, nem!
– Anyu! Kérlek… ne viccelj ezzel… - felelte félénken, inkább csak magának.
– Én csak jót akartam! De te tudod! Érezzétek jól magatokat!
Tibi előbb ment ki a bejárati ajtón, hogy hívja a liftet a társasházban, mert bátyát még marasztalta az anyjuk.
– Ákos! Légy szíves, és komolyan vigyázz nekem az öcsédre! Nagyon maga alatt van!
– Majd megjön a kedve! – felelte egykedvűen.
– Figyelmeztetlek nagyfiú! Ha valami balhét csinálsz te leszel a felelős, és akkor neked véged! Nm kapod meg egy egész álló hétvégére apád kocsiját! – úgy látszik ez a kis fenyegetés használt, mert a nagyobb fiú mindent megígért, csakhogy szabadulhasson már végre a kötelezettségek igájából.
– O.K. Rendben lesz! Most már húzok a francba! – még egy utolsó simítást vetett a bőrdzsekijén, és a bezselézett haján, és mikor minden stimmelt nekiindult.
– Legyetek jók, és érezzétek nagyon jól magatokat! – integetett utánuk anyjuk.
– Jézusom! Komolyan mondom sokszor úgy érzem magamat, mintha az óvodában lennék megint! – sóhajtott kedvetlenül a báty.
– Te vagy a nagyobb!
– Az már igaz kis pöcs! Nahát akkor! Beadjuk a csajoknak, hogy te vagy az én kisfiam, és ha megkérdezik, neked azt kell mondanod, hogy te vagy az én fiam!
– Szerinted akad ebben a városban valaki, aki ezt elhiszi?! – kérdezett vissza meglehetősen kétkedőn a másik.
– Te most viccelsz kis haver? Ezek a bulák már most úgy be vannak zsongva, hogy akár még azt is nyugodtan elhinnék, hogy multimilliomos üzletember vagyok, aki minden ujjára talál magának egy csajt! Tehát viselkedj rendesen, különben fenéken rúglak!
– Rendben! De a fenékbe rúgást kérlek felejtsd el! – felelte félénken, gyámoltalanul.
– Nyugi kis szarházi! Csak szívozom veled! – nyomott barackot kedvesen öccse fejére.
A szórakozóhelyekkel – rendszerint -, az a probléma, hogy valami minél exkluzívabb, annál méregdrágább, vagy ahol tömegnyomor alakul ki tartósan, ott a két mackós, tagbaszakadt kidobó embernek jógában áll csak azokat beengedni, akik megütik a szimpatikusság, vagy a kisugárzási mércét. Persze aztán ilyen esetekben az sem árt, ha az embernél van egy tíz, vagy húszezer forintos, jó ropogós bankjegy és máris megnyílhatnak az édenkert kapui – elvégre a pénz csábításának nem sok ember akadt még aki ellent tudna állni.
Ákos valósággal könnyedén félrelökte az útjából a zsivajgó, folyamatosan táncoló, pörgő embertömeget, míg öccse Tibi jóformán mindenkitől kellő udvariassággal, és etikett szerűen bocsánatot kért.
– No, itt is volnánk! Hajó klub! Ez aztán marhára exkluzív klubnak tűnik, nem gondolod?! Most kiveszek egy tízezrest, de anyának egy szót se, világos?! – azzal máris benyúlt bőrdzsekije zsebébe, és óvatosan előhúzott onnét, és vadonatújnak látszó, ropogós, friss bankjegyet.
A biztonsági őr marcona, kigyúrt, két méteres barátságtalan pofa lehetett, mert folyamatosan őket figyelte, méregette.
– Jegyet! – közölte ellentmondást nem tűrő felszólítással.
– Oh! Hát persze! – Ákos meglobogtatta előtte a tízezer forintost, és őszintén remélte, hogy ezzel azonnal megváltoztathatja az erőegyensúly politikáját.
–Oh! Fáradjon be kedves uram! – engedte át a biztonsági szalagon.
–Bocsánat, de ketten volnánk! – próbálta maga után húzni kisöcsét is, de a marcona őr ezt már nem engedte.
– Hé, öreg! A kis csávó, még tízezerbe fog kerülni, de akár haza is mehet!
– Bocs kis pöcs! Talán majd legközelebb! Tudod, mit? Te addig várj meg itt kint, és viselkedj rendesen! – azzal a nagyobbik báty bement, mintha nem történt volna az égadta világon semmi. Tibi úgy érezte, hogy valósággal lelkébe gázoltak, és megint nyilvánosan megszégyenítették. Mindenki kurva jól érzi magát, és táncol, szórakozik, vagy nevet, ő pedig lénylegesen egy olcsó, ultra lúzer, akit csak kiröhögni szabad.
Nem tehetett mást szomorkásan, kedvetlenül helyet foglalt a legközelebbi, szórakozóhellyel szembeni park padján, remélve, hogy senki sem nézi majd hajléktalannak.
Ákos végre függetlennek, és szabadnak érezte magát, és elhatározta, hogy igenis ma este – kerüljön bármibe -, alaposan ki fog rúgni a hámból. Máris rendelt egy méregerős tequila, és B52-es koktélt, és elámulva nézte, amikor a bármixer megnyújtotta a kékes lánggal égő abszint, vagy koktélrum keveréke. Egyetlen hajtásra kiitta.
A legtöbb húszas, harmincas éveiben járó, parti, és bulizni vágyó hölgyemény itt is megvolt található. Bár az esetek többségében ide olyanok jártak főként, akiknek még maradt pénzük egyéb szórakozási lehetőségekre a még exkluzívabbnak számító V.I.P. hangszigetelt szobában.
Ákosra egyszerre három egymással sugdolózó, csacsogó, stílusosan csinos, koktélruhás hölgyemény is felfigyelt. Mindhárman szupermodelleknek látszottak, és mindenkit lekezelően vettek szemügyre, vagy azonnal kritikai vizsgálódásuk tárgyává tettek.
– Csajok! Nézzetek csak oda! Elég jóképű a pasi, aki ott koktélozik egyedül! Fogadni mernék, hogy anyuci kis kedvence volt valaha! – röhögött az egyik, aki már jócskán belehetett csípve, de ha az ember hozzászokik az italhoz, akkor ez előre fel sem tűnik.
– Szerintem tök édi! Vajon milyen lehet a teljesítménye az ágban? Fontos a védelem!
– Csajszik! El a kezekkel! Előbb én cserkészem be, aztán jöhettek ti is, ha gondoljátok! Játszunk egy kicsit! – a harmadik hölgy volt a női társaság ügyeletes vezéregyénisége, a szőkehajú bombázó, akinek már mellmérete is bátran megadta a felhatalmazást az alfa-hímek táborának arra, hogy nyomuljanak, és megpróbálják becserkészni a vadat. Kihörpintette italát, és szándékosan úgy állt fel feltartott karcsú lábaival a bárszékről, hogy a kíváncsiskodóbbak beláthassanak a bugyija alá, már ha viselt egyáltalán bugyit.
– Szia, mizujs szépfiú! – szólította meg rúzsos puszit adva egyik arcára, és könnyed fesztelenséggel próbált csevegni.
– Szia! Hogy s mint? Szép esténk van, nem de?!
– Még hogy szép esténk! Te komoly fáziseltolódásban lehetsz édesem! Ez a mostani este pocsék! Nem akarsz esetleg komolyabb játékokkal játszani? – a hölgy itt látványosan szépen domborodó, kivágott dekoltázsát szabályosan Ákos orra alá nyomta, remélve, hogy ez azért csak beindítja a férfi csenevésznek ható fantáziáját.
– Oh! Hát… nos! Igazán megtisztelő, de előbb talán beszélgessünk egy kicsit, és majd később! – vette át a kezdeményezést.
– Felőlem, szépfiú! Bármit elmondok, amit csak hallani szeretnél! – csábos szempilla rebegtetés következett, mint általában akkor, mikor az igéző, egzotikus nő flörtölni készült, hogy mindenáron megkapja azt, amit annyira akar.
– Van testvéred?
– Na nem! Még csak az kéne! Az összes csak arra jó, hogy kolonc legyen!
– Á! Nem is tudtam, hogy ennyire szentimentális vagy! Nekem van egy öcsém, és bár sokszor az idegeimre megy, mégis nagyon jól megvagyunk! Egy pont a javamra, szépségem! Te vesztésre állsz jelenleg!
Ákos rögtön észrevette, hogy az egzotikus hölgyeménynek van bőven barátnője, akik szinte onnantól kezdve bámulták minden aprócska mozdulatát, hogy leült vele ismerkedni.
– Most nagyon tökös kurafinak hiszed magad igaz?! Azt képzeled, hogy te vagy a világegyetem közepe! Hát akkor hadd mondjak neked valamit kisapám! Egy kis szar senkiházi vagy! Szerintem neked még életedben egyetlen igazi barátnőd se volt! Te is ugyanolyan vagy, mint az összes többi! Idejöttök, megjátszátok a menőt, majd, ha elfogyott apuci pénze egyszerűen leléceltek! Szerintem te még életedben nem feküdtél le senkivel sem! Eltaláltam, szépfiú?!
Ákos most hirtelen olyan dühös, és mérges lett, mint aki most helyben fel tudná robbantani az egész várost, mégis illett türtőztetnie magát, ahogy anyja tanította neki.
– Sajnos szépségem egyáltalán nincs igazad! És nem is lesz, mert ha emlékszel még a beszélgetésünkre akkor egyetlen gondosan felépített mondat sem hagyta el a csücsörítő ajkaidat! És úgy látom neked inkább egy gondos kijózanítást kellene. – vágott vissza. Mint később kiderült ezt nem kellett volna, mert mivel az adott hölgyet még senkisem utasította vissza ez nagy fokú sértés volt kényeskedő hiúságán.
A hölgyemény azonnal arcon öntötte az enyhén megszeppent aztán már vihogó Ákost, aki egy mixertől kapott papírszalvétával igyekezett felitatni arcát.
– Most jobban érzed magad?! Most lehiggadtál végre?!
– Még nem! – a hölgy nyelves csókot adott Ákosnak, majd alig öt perc elteltével okádni kezdett. Ki tudja mióta vedelhetett.
– Oh! Úgy látom neked sürgősbeavatkozás kell! – gyöngéden hóna alá nyúlt, és kiment vele a friss levegőre, hogy magához térjen.
Odakint Tibi jóformán csak annyival próbálta lekötni magát, hogy kiszúrt egy tetszőleges pontot, és arra próbált koncentrálni. Mikor meglátta, hogy bátya egy eszméletlenül dögös, és csinos fiatal lányt támogat, aki látszólag nincs magánál máris éber lett, mint akit valósággal kicseréltek.
– Hát, ti? Mi történt veletek…?
– Hosszú história kis pöcs! Akarsz segíteni?
– Naná! Számíthatsz rám! Csak mondd, mit tegyek?
– Hozz egy kis vizet! Menj oda az egyik kihelyezett ivókúthoz, és hozz vizet!
Tibinek sem kellett több. Az összes papírzsebkendőjét elővette zsebeiből, és végre hasznosnak érezhette magát, hogy segíthet. Vizet hozott az egyik közelebbi ivóhelyről.
Ákos a benedvesített zsebkendőket a hölgy homlokára tette, amitől az pillanatokon belül magához tért. Ugyan még mindig kába volt, és émelygett, de már sokkal jobb színben volt, mint előzőleg.
– Hát… ez mi a franc… Te meg mi a büdös istent csinálsz?! Szállj le rólam! – lökte el magától Ákost.
– Szívesen máskor is! Inkább örülhetnél, hogy segítettem rajtad! Egyébként ez itt a kis öcsém, aki elment és hozott neked vizet! Igazán megköszönhetnéd!
A hölgynek csak most esett le, hogy mennyire elviselhetetlen, beképzelt, sznob partiarc tud lenni, ha nem válogatja meg modorát.
– Szia! Figyel! Bocsi, hogy annyira szemét módon viselkedtem, csak annyira furi volt az az egész helyzet! Köszi szépen… mindent, meg a segítséget… - még kába volt, de javult az állapota.
– Semmi probléma! Szerintem most menj haza és próbálj meg kijózanodni! És egy jó tanács: ha nem bírod az italt, akkor ne vedelj, mint a huzat! – felsegítette a fáradt, megszeppent nőt, majd elkísérte a buszmegállóig míg az öccse szolgamód hűségesen követte.
– Figyel kis pöcs! Inkább maradjon ez a kettőnk titka! Becsszó egy álló hétig állom a házi munkát! – kezet ráztak néma egyetértésük jelenként, majd haza indultak.