Kripta-szökevények

 

Világunkban szikrázó csillagok ragyognak ide-oda szüntelen. Önmaguk tükrét tartva a karcos Jelennek. Minden hiú tükör egyben önmaga szolgai, kegyvesztett hajótörése is, mint szempillaspirálok álca-cicomája alatt a valódibb, de könnyező szem, mely már soha többet nem hazudhat. Mint kivilágított lámpatestek: dívák s piperkőc jampecek enyves lábai alatt süppedő szigetek tüske-koralljaiba beleütközik az ki nem eléggé figyel, vagy rátartin sokra tartja önmagát.

Nyelvünk – egykor szem napokat is megélt -, testesült hieroglifáit néhány elefántcsonttoronyba visszaszorult prófétás-író őrizgeti még féltőn, híven. Újabb cenzúra-szabályok bevezetését követelik acsarkodón, míg múmia-hangú kripta-szökevények szike-nyelveikkel a gyanútlan menekülőket negligálják s üldözik. Szemernyi hűséget bizonygató moralitás, vagy kezén fogó empátia már mit sem ér, legfeljebb látszatra.

Alabástrom-nyakak szépmíves, ám céda-vonalán gyémántnyakékek egyensúlyoznak, míg az aranyló fülönfüggők az ikrásodott, büszke fényben egymást túllicitálják míg zsonglőrködnek újabb akrobatamutatványaik után. Mindhiába! Rég egyensúlyozni kényszerültek immár karrier-gyilkos, narcisztikus szociopaták s kiélt angyal-prostituáltak, mert mindig muszáj lesz a forgandó világ kerekén fennmaradni, s ha kell árulásként lenni híressé s naggyá. Minden mogyorónyi agyra ráférne már a kulturális pallérozás nem csupán a testet öltött ököljog, vagy fondorlatos ármány. Minden karriernek befellegzik, s elsüllyed végül!

 

 

 

 

 HITEGETŐ ÍRÁS

Kérdések kelnek szüntelen bírokra bennem.
Vajon tényleg én vagyok-e akit kiszemelt ítélkező bosszú,
hogy hajótöröttekkel együtt ismeretlen,
mégis közös Végzet-sorsban osztozhasson?
Kirándulásra csábító, romantikus idő aligha lehet már odakint.
Gyomorfájást, végtagok csontdarálását hirdető
vége-hossza nincs komisz eső dühödve dobol odakint.

Már a büszke jövő mézes öröme is elpártolt mellőlem.
Köpönyegforgató prédikálók hálás szókaraték gyanánt
továbbra is szentül mérgezik naponta kultúrák hagyatékait.
Hogy kétszer kettő sokszor inkább öt, és nem négy.
A föld szikkadt-száradó sorát dagonyázó ember
igába feszülten sem képes elegendő pénzt keresni.
Adó vagy rezsi éppen úgy kifossza, mint akármelyik dörzsölt uzsorás.

Mit is akarhattam immár annyi éve?
Emlékeim széttörnek nyomban, mint elhasznált üvegcserepek
s síró gyermeki énem hitegető,
zavaros beszédeket legfeljebb álmában értheti meg.
– Végtelenbe összemosódó,
setét tengerhullámok mormogása lelkemben az ordító szólam:
„Vajon miért nem akarhat egységesen
színt vallani egyik-másik akasztófavirág se?!”

Olcsó, kisstílű, cenzúrázott-karrierjeiket féltik-e avagy a közbotránkozást?!
Ha maradt is egyáltalán még igazság kézen-közön,
mint lyukasodó rostán ideje korán kifolyik, vagy alszik az emberszagú empátia.
A jóság míg november károgó hírnökei húzzák
fejünk felett károgón önző-gyilkos indulóikat.
Szemek csillagaiban kis surranó sugarak surrannak át.
Talán egy beteg, hiszékeny ember reményt-csillantó, bús szeme.
– Még most is naponta sebez a hétszuronyú, makacs bánat.
Fáj az önmagában haldokló érzés: Így kell lenni?!

 

 

 

 

Sorsverő évek

Micsoda évek törnek ránk?
Micsoda ember - megtervezett tettek, cselekedetek?
Fölakasztjuk helytállásunkat ügyeink kiégett oltárain,
s beáruljuk áruló alattvalók módján
még emberhez méltó, élemedett erkölcseinket.
Lelkünk kapujában a lelkiismeret örök lámpásai
egyre dübörögnek - jogokat,
kiváltságokat követelnek: előítéletek s sztereotípiák
közé zárjuk barátainkat, ismerőseinket:

Megismerhető személyiséget,
amit éppen azért lehetett volna szeretni
s tisztelni, mert sebezhető.
- Itt még a kamatokat is fölszámítják a bűnteleneknek,
- egymásban kapaszkodó, bohémen tengő
s felelőtlen hétköznapjaink fölsebzik helytállásaink,
teljesíteni képességeinket: ismeretlen emberfejekké,
letarolt csontváz-koponyákká aljasodunk
- ha fürdőszobánk magányos óráján
tükrök igazságába farkas-szemezünk.

Kipeckelt hazárdjáték-játszmákból
lesz még éppen bőven elég.
Elgáncsolható botlábakon csupán tétován
s bizonytalanul vánszorogsz - hisz mást se tehetsz:
Az emberek félnek megélni, tartalommal végigélni
a beteljesülhető boldogság felkészült egészét,
mert szívük túl sokszor kiégett,
tűzbe hamvadt s csalódott már
- s aki szépreményű álmokat dédelgetett,
maga is előbb-utóbb kiábrándult lett:
utópiája beetethető, megvesztegethető ostobája.

Kívül megkeseredett rozsdalánc-ráncok emésztik,
míg odabent megbocsátó kegyelemmel
ég az önismereti láng:
önmagát most még szennyezve
mérgezi gátlástalanságában
is öklendező világ - micsoda éveknek
kell még vajon sokasodni,
föltorlódni megint, hogy az ember,
legértékesebb, megbocsáthatón is
esendő porszem elhiggye: tud tenni!
Bár a világ gátemelésekkel,
létszínvonal süllyesztésekkel válaszol?
Idegrobbantásaid öngyilkos
gondolatait fontolgatod?

Hátha attól majd jobb lesz?
Önmagad végérvényesen kikapcsolod
a végtelen körforgásból, nem szűnő
szeretteid halhatatlan világégése
napjaidban többször is megkísért.






KISZÁMÍTHATÓ PSZICHOLÓGIA



Ki gondolhatta volna alig telik el néhány évtized
és e mostani generáció máris szamárfüles?
Ki gondolta, hogy empátia,
s moralitás ma már a múlt ködébe vész
s helyet adhat mindenek felett az agyzsugorító bunkó ész?
A jelenkor rózsaszín sziruppal öntözött hazugság-menedék.



Egyetlen percre csak évezredeket ugrottunk lovagi erények
világától a lebutítható széptevés honába,
ahol már ahol már mindenki mindenkivel kamatyol.
– Imbolygó, sántító léptem érzem itttétován botladozik s meginog.
– Megfontolt észérvekre kapaszkodó tudós intellektuelleket itt ritkán,ha láthatok.
Felnőtt szemekben divat lett a kisstílű kacérság,
még nagyobb haszon.



Évszázadok jöttek s múltak s még most is mindig közös a gond:
bunkó-tahó komp-országban kapcsolatokat építeni is érvvágás.
Rothadó romhalmazzá foszlik ami értékes, nemes.
Egymás átverésén munkálkodik beosztott s főnök-mindenes.
Már az egykoron halhatatlan szerelem is
valóságosan hűtlen lett mi hozzánk.
Kiszámított megfutamodók követnek újabban becsapható,
gyerekes díva-naivákat.



Szívtelenül s ragályosan, alattomosan támadnak a kármentesítők.
Mindenki már ki van-volt-lesz,
kultúrát-mentő szent szorgalommal nem volt rest
bírokra kelni lustító idiótaságok, butító hülyeségek ellenében
– lassacskán elsüllyeszti mindent győzedelmes vad idő.
S az emberség lakhelyén – hol egykor nemes értékekről -,
tanúskodhatott díszes könyvtár, oktató iskola föltámad
irigykedő-gyűlölködő csoda-hordák félelmes kora!

 

FELROBBANTOTT HOMÁLY

Titkon kicsit megint új lelkiismeretfurdalás;
már megint egy kacifántos évvel éltem túl önmagam.
Csaló s árulóvá nemesedtem kicsit, sőt
– ha önmagamba nézek hajótörött Robinson is,
mert titokban játszanom sakkoznom kellett a boldogsággal
hogy könnyimet senki meg ne lássa.

Groteszk koromból idill ifjúságom nincs már sehol.
Elpocsékoltam szebb reményeim, amit a jövő tartogathatott.
– Ami egyeseknek tragikomédia a magamfajtáknak érdem is lehet.
Nem szégyellem, hogy éltem így esett, hogy Damoklész-sors megvetett.
Hajdani aggastyán-koldus ki voltam még sajnálható pillantást,
vagy szánalmat sem nyer – nem eleget.

A büszke, rátarti perc-emberkék önmaguk hasznára forgatnak ki
minden szerencse s malomkereket.
Orv-tőr döfőn még rám világít a köd-szórta, kísértő Holdas éjszaka.
A latrok is már mind nyugvóra tértek.
Gyermekkorom hajdan volt kikötő-oázisait rendre felbontja
s száműzetésbe kényszeríti a számító megalkuvás;
a tudat, hogy már aligha érhetek bármennyit is,
hiszen a megváltó szerelem, halhatatlan kedvesem rendre késik.

Gyanúsított időben nem szívesen próbálkozik önmagát-mentéssel az
aki megjárta többször is földi poklok tárna-mély börtöneit.
Önmagát alázva magamba fordulok miközben baráttá fogadott
árnyékomat a kuporgó sötétséget.
S bár fojtogató hűvösség elszánt apokaliptikusság árad
huzatos zugaiból szelídített vadjai e létnek egyszerre morognak s remélnek…




ÁT-TELELÉS

Látható. Iszamós köd dereng mindenütt.
Hajnalok tág, egykedvű ege tejmasszákban ázik, mint tollpihe.
Fekete, csontmarkolatú tőrként állva dideregnek a fázékony fák advent előtt.
Hegyek torok-karéján, mint megannyi megolvadt
magatehetetlen porcukor-süveg hattyúfehér hósipkákat
teremtett a lakatlan fagy, dermesztő, furcsa dér.

Vérző sugarak közt elhamvadt szeretet-láng, boldogság sír s vacog.
Dermedt szárnyaival még küszködik reménytelen vergődve az élő.
– Mocsokká válik odakint az angyalillatú hó.
Az ünnepi, nemes csöndet megüli baljóslatú egzecírozása irigykedőknek.
Az alkony – félő -, a tájnak többet már vissza nem integet.

Újra betegeskedő roncs lett lenn, aki élni óhajt s sántítva boldogul.
Mert naggyá lett már megint s nagyvilágnak gondja-baja.
Egymást marcangolják, tépdesik ordító marconák
s keselyűmód a kevésbé szerencséseket is mind fojtogatják
ha a karriert vagy anyagi biztonságot meg nem kapják.

Nehézkes, szomorú aggastyán-fák boldogtalan terheik
alatt bólogatva mind meginognak;
béklyóként zárják közre kihűlt,
csontváz-karjaikba a megfagyott tél golyóit.
– Kinyújtanám karomat a szerencsének, ha van.
Nyúlnék bárányvattás fellegek dunnája felé,
hogy érezzem súlyát apró,
pipiskedő neszeknek, halk miccenéseknek.

Most csupa irigykedő szó, meg tetszetős kirakatüveg a Világ.
Hangulatiságán visszafojtott erőltetettség sompolyog át,
s minden féltékeny kis kanárimadár egymásról
rúgja le ékeskedni vágyó dísz-tollazatát.
– Milyen idegen anyaggá züllött a szeretet?
Talán hóhérkötelekből alattomos érdekekből
gyúrták masszív hártyás szöveteit?!
– Tűz-rejtő csillagok közt titokban hófarkú meteorok mesélnek…

 

 

 

 

ADVENTI-TÁNC

Felesleges harácsolás feszült szivárvány helyett fel az adventi szelekre.
Nyílt ellenségeskedések hegyén futkosnak, torzsalkodnak tovább.
Felszín felett önadakozón,
boldogságot-tettetőn vigadozik ünnepi dáridóban
az önmagát eladó kupec-világ.

Dél-csipkézte fátylak közt ikrásodott holdbéli fény cikázik
köztéri világítást feltétlen beragyogni.
Félő – e modernkori tömegember már rég elfeledte mit jelent a meghitt,
betlehemi passiójáték.
Összegyűlnek a partiképes tehetősök önmagukat
ünnepeltetve méltón, szűkkörűen.

Igazmondó, gyermeki levélíróknak már a Mikulás sem igen örül,
bár folyton mosolyra nyílik piros pozsga orcája.
A szegényeknek már a tejbegríz lesz az új ünnepi menü-bőség.
Földjén így válik fosztottá, ki önmagához s nem a pénz istenéhez hűséges maradt.
– Angyalok dédelgető aranyöle helyett inkubátorok
gépesített fogságába kényszerülnek elhagyott, árva csecsemők.

Holdfényű árva csillag lett immár minden kisded álma, nem válhat valóra.
– Én már nem tudok örvendezni se ma.
Ítélkező bosszú-haraggal szemlélem mit tesz a fogyasztói ember naponta.
Hóhér-idők lyukas foga itt vadászik orvul reám.
Hangtalan, némán kell rettegjek ott,
ahol még a rendőr is csupán zubogó vér-vízesések láttán intézkedik.

Álom-nyűgözte szemmel sokan kezdetként becézgetik a megszépített roncs-Valóságot.
Janus-arcok csontjához törtető árulás tapad;
hol marad manapság a segítő, összefogó szeretet, s adakozás?!
– Lelkek ajzott –háborús-háborgásait már nem maradt láthatatlan kéz,
mely empátia-toleranciával megvigasztalhassa!

 

INTELEM

Ma még sokadszor fölrezzenek.
Ki gondolta volna rég, hogy lesz majd idő,
mikor tán jobb volna elbujdosni inkább,
vagy mint vakondok a föld alatt megpihenni.
Vadnyomként eltűnni szeszélyes hirtelen;
önmagam alá gyűrődve hangtalanul.
Már magamat is becsapom, hitegetem, míg állom e kíméletlen,
mohó tusát melyet nyerészkedő karriervágy,
érvényesülési verseny hajt iramban előre.

Az ellágyuló férfi számkivetetten, pityeregve
még visszanéz bennem hirtelen helyét,
önmagát keresve.
Sírógörcsök avítt rákfenéje kiráz belőlem fájdalmat,
magatehetetlen kínt, önemésztő hangulatot.
Úgy nézek végig az életen, mint kinek már édes mindegy
vajon mit gondolnak róla a modernek, vagy számító nagyságok!

Száműzetéskötözött ide, ami megmaradt elvágyódásnak,
s szívemben nem lehetett mégse a bölcs-béke menedéke.
– Bolyongó lépcsők, akár bilincsek közrefognak s nem eresztenek.
Arrogáns, szitok-szülte, korcs, istentelen,
trágár-beszéd mindenütt fertőzi marcona-lelkek legjobbjait.

Hogy sírtam, nyüszítettem, rimánkodtam
akár a kint felejtett gyermek az égzengő zivatarban,
mely elől eddig is szüntelen menekültem.
Rosszuleső, átkozott borzalmak örökös homálya,
akár a tőrbe csaló rettenet arra kényszerít, hogy ne bízhassak senkiben.
Magasan lengek egy maroknyi csürhe-falka fölött,
mégis folyamatosan bizonyítanom illik megállnom, ha kell helyemet.

Kettőzött, tehetetlen belefáradás a dolgok posványos mocsarába
rabláncként zizeg lábaim nyomán elvesztegetett
emlékeim, tetteim lenyomata.
Piszkos sakktábla lett a játékos-lét!
Kötélidegeim szakadófélben vannak!

 


EMBERSÉG

Empátiát-toleranciát magunkban.
Szép beszéd nemesen felforgató prédikációk
e mostani század graffiti-suhancainak már mind kevés.
Forrongnak nappalaink, akár a kitörések előtt még utolszor szunnyadó,
millióéves tűzhányó s míg parti-királynők legújabb divatok szerint villognak
lerészegedett öntudattal – a lobbizni vágyók dicső társasága
megnyerhető pályázatokról is lemarad:
A mostani galád, tehetetlen világ sebzi,
zsigerelni tud csak – érzékcsalódásokat közvetítő bulvármédiák
agymosott propaganda-szöveget szajkóznak s üvöltenek.

De hiába is már az oktatásügy ellehetetlenítése,
amikor autodidakták is fennmaradtak.
Milliószor is inkább hódító makacsság, protestáló ellenállás,
mint agyonzsugorított behódolás.
Perlekedő perpatvarok korszaka inkább mint a hamis meghunyászkodás.
Hogy többé ne kelljen jópofizva hajbókolni Rolex-órás senkiknek,
vagy seggeket nyalni kanárihangú csitrik előtt.

Ellent kell állnunk e dicstelen, groteszk századnak,
mely naponta eltaposná a megfontolt józan észt:
ne kelljen benne pislogni se dicstelen.
Mostantól ne az alattomos képmutatás,
pontokat-termelő kíméletlen sakk-hazárdjáték
– lelkünk mélyén ne csak igába hajtott,
hamiskodó jelszavak gondolkoztassanak el
az ítélkező moralitás bunkó stílusokra egyetemesen nemet mondani.

Intellektuális gondolatokból kellene a Kor
igazi hőseit átgondolt felelősséggel
s nem protekcióval európai úriemberekké nevelni.
– Vad, tajtékos játékokban hempergő kölyökhad, kicsúfolók.
Ha maradhatna még időnk embernek tekinteni a különbet, vakot,
bénát békesség teremtődne zaklatott szíveinkben!

 

 

 

MEGPRÓBÁLTATÁS-FÉNY

 

Merengek szobámban könyvespolcom alatt. Ez a hajótörött testhelyzet őrzi leginkább ember mivoltomat. Ez a mozdulatlan, harmincas szituáció őrzi meg híven eltűnt, süllyedő magamat, aki arcával papír s digitális halmok fölé tapadva kultúrák egyetemességébe még megtudott érezni s hallani ebből az érdek-diktálta masszaképből olyan sejtéseket amilyen érzéseket csupán lélek-látók, őszinte hírmondók érthetnek meg s ki tudott hallani tulajdon kevés önbizalmi magából olyan különbéke-vágyakozást, hogy egyszerre figyelmeztessen s okítson mindenkit, ki embernek valaha is megmaradthatott.

Ez az ülő, egy helyben tudatosan veszteglő mozdulat megérleli bennem kiskamasz éveim számadását, önmagát-tápláló szent vigaszt – megemeli teremtő kezem kreatív, performance-gondolataim előtt s bátran, nagyképűség nélkül képes elhitetni, többé egyetlen ember sem tiporhat önként, gazul szövegeim oskoláit.

– Még ücsörgök egyre könyvespolcom árnyékában. A mindig izzó, hatvanvattos izzó megkönnyíti valamicskét állhatatos s tettre kész munkámat. Lehet-e még ki majd bizton megszolgálja a rengeteg munkát, s a jövés menést? Gondolkodom némán – de beszédesen. Alig tarthat éberen önhitem, hogy dolgaim egyszer bizakodón jobbra s többre fordulhatnak, mert lesz majd egy-Valaki, ki továbbra is híven kitartva hisz bennem s helyettem is tovább folytatja kulturális hányattatásaimat.

Itt regelek ódon, keserű hidege, ott csak munkálkodtam a betűk fenséges birodalmában. Reszketőn hevültem sokszor, mint aki már valóban korszakalkotó, hatalmas felfedezést tett csak nem lehet eléggé mersze, s a Világ még mindig szándékosan méltatlan alig ismerheti. Kinti s benti világok árulóimmá lesznek, ha akarom, ha nem – benső hiányomnak ember-értelmű, szomorú léte feltámad…

SZÉLES ÚT

Hajszálvékony csíkként lobban az egyetlen fonal.
Jelentéktelen, kopottas egérút melynek holdtölte-színe van
zizzenő avarlevelek ásító árnyékától s nem merem rábízni magam,
hisz valahol fenn a magasban párakristályok táncolnak a levegőben.
Mintha érezném múlt, jelen, s jövő miként pécézi ki
magának védtelen árvaságom sziluettjét.
Damoklész-malomkerekek közt miként is
morzsolódnak egyre szét forgácsdarabokként tűnt ígéretek pártfogásai.

Labirintus-kibúvóknak, sziklák-vájta Makadám-útnak
fák s sziklák eldugott kastély-mezőin végig bukfenceznek átázott,
csúszós nyálka-utca köveken, átessek idegtépő agymozgások,
eltompult izmok kínján csöppet sem önmagam kedvére
– felsőbb hatalmak tán minden koron közbe szólnak,
hogy világíthassak odabent,
mint szentjánosbogár tiszavirágéletű éjszakákban.
Reményvesztettség tudatos elkeseredése a nagyvilágban…

Látszat-kiutat – sok esetben -, így se kínál a kis csapás út.
Végérvényesen kiszabja sorsát mindahány ádáz, érett férfikor?!
Zabolátlan, komorrá testesül,
hisz a bolondozás ijesztő vállalkozás.
Méltatlan homokóra-ketrecekben.
Nem lazíthat, segíthet ügyeimen már senki?
Csilingelő ezüstpénzek kisstílű táncai után
futnak kupeckedő kurafiak, gigoló-vigécek.

A legnehezebb tán kiverekedve kapcsolatba
lépni a kortárs irodalom különcködő próféta-nagyságaival,
ha már mindenünnen passzív-merev
elutasítás a tulajdonképpeni válasz.
– Mindennapokban tódulnak serénykedve felém,
hogy fondorlatokkal kénytelen sokszor
manipulálni a modernkor embere.
Egyszer majd magam is be kell,
hogy lássam: szökött bárányok sohasem
válhatnak bátor farkasokká!

 

 

 

 

PÉLDA-MUTATÁS

Kellene idegeidnek a békés nyugalom. Béke kellene immár testednek, a harmonikus kiegyensúlyozottság. Magad is rég tudhatod: maholnap tá végképp szembesítenek hajótörött, egykori kiszolgáltatott hasonmásoddal, kit láthattak önmagának valónak, gyerekesen naivnak, siránkozva nyávogónak. Mégis tudtán kívül mindenki érezhette belsejében volt az önemésztő nyughatatlanság.

Oda már ritkán lohol, rohan, hol érdemben történhet valami. „Jobb méltón, sztoikusan meglapulni!” – mondja a józan, megfontolt esze. Én mondogatom: Rossz dolog ez! Lehet, hogy már nem találhatod meg a boldogságot, amit mindig is kívántál; utolsó pillanatok rom-bástáin vágtál volna bele ismeretlen expedíciós kalandokba, ha megteheted volna.

Elméd még így is hajthatatlan, nyughatatlan. Ne hagyd hogy tékozlások túrják fel tagjait. Inkább dühöng vadított, szelídíthetetlen tornádókként s próbálj még kapcsolatokat kiépíteni. – Hiú öncsalások, becsapható ígéretek kelepcéit szándékosan kerüld el. Bölcselkedő, mihaszna gondolataid lásd kinevetnek, pellengérre helyeznek. Eszméleted is Alzheimer-perc lehet.

S a világvége, szomorú Sziszifusz-szerep vajon sokat árthat? Muszáj felállnod s tovább gyűrkőznöd. Figyelj csak! Amit eddig cselekedtél kultúrák egyetemes, büszke nyelvén ugyanúgy méltó volt tehozzád, akárcsak példaadó pesszimizmusod, mint volt sok-sok éve a gyermekkorban sokszor.

A pellengér-Idő, mint lejárt árut előbb-utóbb kivet, szemétbe dob, s hiába tiltakoznál, ágálsz valami nemesebb, méltóbb mellett – nem menekszel. Önmagadnak így meg ne valld: életed sebezhetően is egyre szívósabb, s méltóbb a legbelül feledésbe merült fájdalmakon át!

 

 

 

 

TALÁN MINDEGY?

A Mindenség szándékosan visszahúzódott önmagába.
Igaz, hűséges szíveket hadd kereshessen még,
akik még úgy híhették tündérmese-kuncsorgón egymásnak lettek teremtve s kitalálva.
Ha teljes, holdköves éjjelen félelmek börtön-ketreceiben rettegtem
végzetek baljóslatú komisz szava nem tűnt alamuszi bátorságomról regélt
– de arról, mennyi mindent vallhattam meg igaz,
összetört szerelmekről.

Révkalauz váltig szólítaná immár sokat hányatott,
bujdosó énem: vezessen biztosított menedék-kikötők felé,
s a sötétség helyébe megváltó,
büszke fény emelje angyal-szárnyait kegyelemként.
S zuhogjon reám aranyesők fürtös arany bóbitája.
– Süppedő Ninive-városomban kóborolnom illik
megalázottan míg sokan egyedül is mindig boldogulnak.

Groteszk hegedűszóval dallamot játszik szívemben a tudatos félsz.
Itt e földön – meglehet -, nincs már lehetőségem vagy jövőm
változtatni dolgaimban.
Karrier-közlekedések konok egyeduralmát hallani lehet.
Elkésett az ígéretek kivéreztetése.
Megriadt állattekintetek integetnek,
vagy bámulnak bambán vissza énrám
szilánkokra repedt graffiti-falak közül.

V.I.P. – wellness központok fogsorában elpuhult,
dekadens orángutánok, multimilliomosok lubickolnak.
A józan, kreatív gondolkodást, fejlődést rendre kivérezteti
a pénz s bunkóság akutál trendisége.
Elmebaj s veszettség keríti notóriusan
önmagába szabadgondolkodók mentsvárait.

Naponta rendeletszagú intézkedésekkel bombázzák
az egyszerű kisembereket is.
Arcom, akár egy beesett, millióéves aggastyán,
aki a sok mosolyok országában már nem mer nevetni
– de sír, könnyezik méltatlan-keservesen.
Vércsutkáknak kell föl-le kúszniuk sejtjeim között
s nem tudhatom meddig lesz kedvem élni még?!




FÉRFI-SÓHAJ   

Káromló, istentelen szószapulások, a sztoikus aranyköpések, melyeket Janus-arcú hazug fél-istenek ünnepeltek, jópofizós ál-gesztusok – meghánytat önként a leleplezett hazugság, irigység levegőben feldúsított, aljas lélekjelenlét s hogy sokszor már belefáradtam tetteim igazába.

Mint sorsa-vesztett bukdácsolások a Lét kitaszított szamárfokain fel-le: ablakfények rácsait a magaménak vallom. Cirádás szivárvány-fények gyűrűi elől menekülök. Gyermekkori, elátkozott emlékek bosszút-szomjazón sikoltanak bennem. Félreverik lelkem megrepedt harangját. Talán már régen mindeggyé lett a férfi vagy a kisgyerek retteg vagy az aggastyán. Mint elsárgult fénykép boldogabb békeidőkben utolszor még visszakacsint.

Bocsánatos gyerekeskedések alól ki vonszol a át a Létezésbe engem, hogy bizton függetlenedhessem?! Összetört hanghullámokon fekszem hanyatt. Tűröm, ha már elragad méltatlan, hirtelen haragú indulat. Agyamban türelmet intek a meglepetés-érzésének. Szerelmes, hóbortos, csacska beszédekbe még jó lehet lubickolva megmerülni.

Muszáj hogy megtanulhassak talpra állni biztosan, különben végképp földbe nyomnak, kisemmiznek irgalmatlanul. – Jogommá válik lassan, hogy végképp önző lehessek maradéktalan. Kötelességeim relikviáiból alig maradhatott bármi is.

Most kellene el rugaszkodnom e senkiföldjéről, hogy meg ne állhassak egész Angliáig. Éretlen Ikarusz-szárnyaimat valami csöndes, fojtogató szükség titkon megmetszette mind, s most szárnyszegett halandóként szürke hétköznapokba simul kreativitásom, bár nem szívesen! Lelkemen angyal siklott át: jó lett volna üdvözölni még…




SZOBA RÁLÁTÁSSAL

Kóbor lelkem, mint rettegő, szorgalmas kísértet ott aludt szobámban valahol mégis úgy tűnhetett rémálmok s kósza zörejek, apró fenyegetések visszafojtott jajában a sárga hold ezüstösen villog.

A szomszéd szobában apám s anyám horkantott nagyot. Idült, másvilági öntudatlanságuk ki-be járkált lelkeik között. Fejem felett halál-vigyorgón úszkáltak megszégyenítésem sakál-fejei. Fetrengve-táncolva szurok-sötét mélységekben.

Vigyorgó hahotázásuktól már magam alá vizeltem, verejtékem megbotlott homlokom redőny-csapdái között. S a meghökkentő, átélt szívdobbanásokban váratlan fordulat következett. Kinyíló ajtósorokban anyám aggódó angyal-tekintete vigasztalt, figyelt.

én más nyugalmi állapothoz szoktatott fiú öklendeztem sajgó, elveszett lelkemből a gyerekes szitkokat míg elátkozni sikeredett e zagyva, meg-nem-érdemelt világot. Fájó, infarktusra berendezkedett szívvel verejtékben, s vizeletszagban ázva, fürödve sírtam, s nyögtem hajnalig.

Csupán recsegő, ropogó ágyam s néhány plüssmackóm lehetett mellettem. Át kellett volna lépnem a kibiztosított vonalakat, amit tán már a Moirák is rég megsejthettek. Úgy tűnhetett erre már rég megértem. Mások voltak mindig is az összetett elme végzései. Más a lélek-anyát, kedvest szólongató kívánkozása. Belém lett már kódolva a rettegés, mint gyámoltalan honvágy egy bizonytalan utazás előtt. Már kár, hogy annyi önként feladott igazibb kapcsolatot sem találhattam – pedig szorgalommal kerestem. Bele kell, hogy végképp süppedjek valami fonák létezésbe?!

 

 

 

EB-KUTYA

Körülvéve emberölésben megcsömörlött Lét-roncsokkal, fröcsögő celeb-hírekkel, távolba-tűnt legjobb barátok sors-tragikumaival – munkában a józan robot diktálta erkölcsös megfeszülésig.

Odakint már megint szennyező grafittik diszitik mozdonyok vadonjait. Meddig tarthat még itt a káosz, ha egyszer már totálisan elrendezett? Közeli hozzátartozók keselyű-rimánkodása idehallik. Bosszúszomjas, sunyító szájukból alattomos, gaz-fukar szó mind spirálokba végződik.

Meg kell érni, hogy újabb vadszamár, alattomos horda-generációk körülvéve bulvármédia-példákkal a még olcsóbb, posványos hírnevek felé kacsingassanak?! – Már nem lehet elég a tetetett, önzetlen közvetlenség s a gyöngéd kedvesség, ha valaki is önszántából megismerhessen valakit.

Nagyobb lett már az alávaló szükség hallgatára bírni beszélő, prófétás szájakat is. Már mindegyik, ki valaha is élt, vagy létezett nyüszít ki befelé sunyítón somolyogva. Ki önsajnálkózon a rest külvilág felé. Ha kérdik csupa-csupa tőmondatos halmazállapotokkal felelgetnek dáridók olcsó sesz-koktéljaival párhuzamosan szajhálkodnak.

Alkohol-idegű, törtető iramokban megváltozik emberi gesztus, érezhető értelem. Elszámoltatásra aligha akadhat további lehetőség. Pocsolyák felsőbb bölcsessége óva inti az átlagot tettre kész tetteket végrehajtani.

Halhatatlannak tűnő romantikákat eláztat már a mocskos eső. A kétségbeesés fája még mindig szándékosan oly kicsiny, vagy akarattal ereszkedtek pince-mélyre vallató gyökerei?! – Jégkockákra fagyott gondolatok között egyre nehezebb megtalálhatni összefüggő, közös eszme-gondolatokat!

 

 

 

NYAGGATHATÓHOZ

Figyelem a letaglózott, porig alázott áldozatokat. Megdöbbenve már ámulni sem tudok. Beesett, vicsorgó kripta-arcok bámulnak bamba-meredten az árkok-szabdalta arcokból. Lábuk körül a vizelet melengető, fanyar szaga is tócsákban álldogál.

Mintha újra és újra spirálként forogna egy-egy megismétlődött tény, vagy helyzet. Kiszakadni se lehet elegendő lélekerő belőle. Szemeimből kitekintek a mormogó köd-ülte tájon. Vajon látják-e s megérzik-e önmagukban sanyargatott létük elviselhetetlen valószínűségét?!

Belenéz elcsigázott, de még kíváncsi gyermekszemekkel a jövőjébe a remete-próféta is. Dúlt, acsargó rögeszme bontogat agymosott gondolatokat. Meglékelt fejekben a hülyeség vert tartós tanyát. Ki mérgező magvakat szór szét a propaganda-média.

Tompult sötétségek alantos állapota egyre régebb óta masszív, kikezdhetetlen talajon fennáll.

Egymás szavába s tetteibe vájnák egyesek a gyilkos-bicskát, ha megtehetnék hogy a mindenkori túlélés volna az elérendő cél. Sejtelmek akarata ha vibrál a messzi levegőben. Most kellene csak cselekedni haladéktalan.

Bizony nem jó már megkeseredett aggastyánok módján mogorván tekinteni szándékkal bizonytalanított holnapokba. Tenger-fordító, galád ellenséges viharok sokszor vájnak húsomba. Nem tudhatja senki hová vinné a megkezdett út, próbatételek egész sorozata?

Középkorúságom hajnalán patakzó könnyeimmel vétkezem. Ki jajdulhat fel s ki fenyeget majd mikor porrá aprít az időkerék?!




KÖZELÍTŐ ÁLOM



Néha egykedvű komorsággal várom már a kiüresedést, ami majd végleg kitöröl evilágból, akár vadnyomok eltévedt lábnyomát az állat-vadász. Hieroglif-ábrákba dekódolt hologram annyi se leszek. Talán még megmentek egyszer valakit.

Napok tű-szilánkjain a boldogság is felragyog. Sokaknak – kik elgáncsoltak, vagy nevetve büszkén pálcát törtek felettem nem szükséges a fejüket törniük mit jelentettem, vagy hogy ki is voltam egykoron. Visszaforgatott énemben mindenki megmerítkezik, aki már valaha is elolvasott.

Cafat-testem csimpaszkodva vesztegel egy kifeszített kötélen. Elvágott csomóiban megfeszíti önmagát az elárvult igazság. Fenyegető, sovány csontfűrész siklott álmomban hangtalan, mint a megtestesült, vergődő végzet. Próbálta életem felett, akár a hentes a Lét-mozdulatokat, mikor bemosakodtak steril-fehérbe s megműtötték gyártási hibás lábamat.

Még hány kilúgozott mérgű kudarcot, végső megsemmisülést kell hozzátenni a fájó emlékek táborához? – Ébren, józanon sokkalta kiábrándító a meghasonlott felismerés, hiszen létezhet már reménytelenebb vállalkozás is. Fejbe csaphat még jó párszor a helyzetfelismerés s a kényszer.

Gondolataim mint pőre raj megrohamozzák biztosított lelkiismeretem bástyáit. Sokszor hajlamos vagyok megfeledkezni: mégis kire is várakozok még?! – Éber állapotomban hajlamos vagyok töprengeni akár egy játszma. A biztos kiegyensúlyozottság dagály-ábrándja oly távolba elnyúlik…